50/Csendem

Üres vagyok.

Nem tudom, hol fogytam el.

Mióta nincs, mi biztot ad, nem tudom.

Mit tehettem, miért eddig bűnhődök, s mit nem.

Hideg kezeket fogok, s még így is ők engednek el.

Nem lehetek társad a társtalanságban, ez más.

Máshogy fogjuk fel - mondtad -, nem hiszek neked.

Hazudj magadnak, nekem nem tudsz, ismerem szemed,

mely nekem világűr ebben a nappal is tartó éjfeketeségben.

Mióta ismerlek, minden nap gyászollak, nem élsz.

Csak test vagy, néhány kiló, csak hús, vér nem.

Nincs már mozgás sem benned, fekete iszap.

Milyen érzés egy életet leélni sivár lélekkel?

49/Úgy maradt

Mellettem tested nyomata, mint álmos lepedőben nyugvó régi kép, úgy maradt.
Kezem, mi Te vonaladra siklik, s melyet görcs húz, hogy nem vagy, úgy maradt.
A papucs, mit ágyunk mellett hagytál, s ki reméli majd visszatérsz, úgy maradt.
Mosolyom, mit derűm, s volt, inkább reszketésem álcájaként hordtam, úgy maradt.
A fény, mely nálam tőled-érted-hozzád ragyogott - s most elzárom tán -, úgy maradt.
Vérzésig lobbanó vágyam, mit irántad érzek, s nem bír nyugodni, úgy maradt.
A tudat, hogy nem kellesz, mégis minden imám Te vagy, úgy maradt.
Hazug szerelmem, hogy kitartok, s valahol a végén veled halok én, úgy maradt.
A fohász, hogy feloldozzanak a mázsányi súly alól - miattad -, úgy maradt.
Lelkem, mi szeretett s menekült, mint Tőled félő skizofrén torzszülött, úgy maradt.

A láng, a hit, a báj, a szó, a lét, a seb, a félsz, a jó, akaratom, bánásom, érintésem, látásom

Együttes erővel, minden, mi én vagyok, s tán jobban, mint valaha:
Úgy maradt.

48/Mindig hiányzol

Mikor ébred a Nap, de Te nem tudod, hánykor,
mikor érintésem húz ki a szürke félhomályból,
Bódultan eszmélsz a vélt tragédiából,
Csak álmodtad, ne aggódj, mindig hiányzol.

Magadba nézve semmi újat nem találsz,
Nem bánt senki, egyedül Te vagy, aki gyaláz.
Minden szavad kérdés, mi elhangzik a szádból,
Mégis Neked hiszek, hidd el, mindig hiányzol.

Érj hozzám, bőröd sóként marja testem,
Még most is azt hiszem, Te vagy, kit kerestem.
Szerelemékszer, de leestél a láncról,
Sehol sem talállak, mindig hiányzol.

Féregrágta világ, besárgult fényképek,
Rólunk árulkodnak, de mára csak emlékek.
Nem vagy itt, de bennem élsz, lehetsz Te akárhol,
Remegve várlak, tudd, mindig hiányzol.

Csak Rád számítok, mégis így félek legjobban,
Te érdemed, hogy szívem még egyszer megdobban.
Hűlt helyedet nézem, ne, már megint hibázol,
Had legyek a bűnöd, jövök, mindig hiányzol.

Mikor elég volt a szó, tettet nem kíván semmi
Megpróbálunk egymás nélkül félemberek lenni.
Repülj madár, csak a szél az, mit kijátszol,
Örök boldogság, te Édes, mindig hiányzol.

47/Idő rabjai

Kattog az óránk, siet az élet
A múló percek pora betemet téged.
Mosoly vagy seb marad, több, ami fáj
Könyörtelen, ha menni muszáj.

Nem mindig hálás társunk a pillanat
Sokszor csak kérdőjel, mi utána megmarad.
Megállni nem tud, állandóan lohol,
Hajunk fehér lesz, az arcon ránc honol.

Fojtani is úgy tud, mint a legerősebb spárga,
Ő nem kifogás, melletted ő ki nem állna.
Egy világ hódol neki, ő a legnagyobb király
Mégsem tudjuk egyikőnk se ezután ránk mi vár.

Pénz, élet, szerelem, minden Ő egymaga
Más lenne a világ, ha nem a markában tartana.
Határidők nélkül egy korlátunk törne le,
De így ember emberfiát soha meg nem értene.

Mennyit ér egy perc, egy elfojtott gondolat?
El tudjuk egy percre hagyni a gondokat?
Csak hagyni magunkat, hogy sodródjunk az árral,
Lépést nem tartva a rohanó világgal.

Élvezni egy percre, hogy élheted az élted,
Mert sokszor még egy perc sincs, míg tart egy kicsiny élet.
Az idő rabja vagy, de Te légy hálás neki,
Ha csak egy percre is, de anyád kezét kezedre teszi.

Sosem érjük utol magunk, ez a legnagyobb csapda
Sokszor reméljük, az idő bárcsak jobbat adna.
Adj magadnak jobbat, vedd le most az órád
S töltsünk el így ketten egy elfeledett órát.

Idő marionettjei vagyunk mindahányan,
De a korlátok mögött egy sokkal szebb világ van.
Az időhöz kötődésünk tegyük félre innen,
Engedjük el hát, s meglásd, miénk minden.

46/Én tudom

Én tudom. Tudom, milyen hazafelé futni az esőben ernyő nélkül. Tudom, milyen beszorulni 50 emberrel a hármas metróba. Tudom, mennyire fáj, mikor az új cipő feltöri a lábam. Tudom, hogy ami két mondatnál hosszabb, az hazugság. Tudom, milyen érzés, mikor a vidéki levegő arcon csap a nagyvárosi szmog után. Tudom, milyen szédülni a magasságtól és fulladni a mélységtől. Tudom, milyen gyermeki láz fut át rajtam a nyár első rágógumis fagyijától. Tudom, hogy te nem hátulról előre lapozod az újságot. Mindig tudom, hogy a negyedik kávétól már fájni fog a szívem, mégis megiszom. Tudom, ismerem azt a másfél percnyi sóhajt, ami két busz közt szakítja ki magát. Tudom, hogy milyen utolsónak lenni és csak anyáméktól tudom, milyen elsőnek. Tudom, milyen a magassarkú kopogása. Ismerem a Holdat. Tudom, hogy a legközelebbi joghurt is pofán köp kibontáskor - én szeretlek, te miért nem? -. Tudom, milyen a reggeli napfény, ami bőrömet éri, vagy az első hópehely, ami rám száll. Fel tudom venni a városok ritmusát, kár, hogy néha ők nem akarnak velem táncolni. Tudom, milyen érzés torkod szakadtából kiüvölteni magadból a rosszakat. Tudom, milyen szabadnak lenni. Ismerem azokat a pillantásokat, fél mosolyokat, félő érintést, az egy lépés távot. Tudom, milyen. Tudom, milyen a tenger illata, a külföldi vihar, a villámlás. Tudom, hogy a szőkéhez mindig tartozik egy fekete. Tudom, milyen nélkülözni. Tudom, milyen az ablakban állva, zokogva várni, hogy hazaérjen. Tudom milyen, mikor hiányzik, de mindig csak utólag tudom, milyen, amikor én. Tudom a kérdéseket és kérlek szólj, ha tudod a válaszokat. Ismerem az emberi lelkeket, fél szóból is tudom, ha valami bánt. Tudom, hogyan ölel az ágy melege. Tudom, milyen király érzés egész nap fetrengeni egy három számmal nagyobb pólóban. Tudom, milyen a nap első slukk cigije és tudom, milyen utána a hányinger. Tudom a biztonságot, mikor jó helyen vagyok, és a kétségbeesést, mikor nem. Ismerem a zenéket, amiktől libabőrös leszel és tudom milyen bár hangod van a zuhany alatt. Tudom az elejét, tudom a végét, de a közé eső részt valahogy sose. Tudom a mámor érzését, tudom a szelet, tudom a futást, az érkezést, de mindnél jobban tudom, hogyan távozzak. Tudom a rossz döntéseket, tudom a jókat is, tudom a menekülést, tudom az űrt, feküdtem ezzel és sajnos már keltem is, de könyörgöm; ki nem? Tudom, milyen egy hónap alatt 3 helyen lakni, ismerem az érzést, mikor fedél alatt is hajléktalan vagy. Tudom a légszomjat az adrenalintól, tudom a pániktól is. Ismerem az átverés, a kihasználás, a dac és a szenvedély minden mesteri módszerét. Tudom az igeneket, a nemeket, a miérteket, a miért nemeket, a ne menj elt, a gyere visszát, a majd jövököt, a nem jövököt, a befogadást, a megfogadást. Én tudom. És te?

45/Tavalyidén

Négy nappal ezelőtt egy teljesen ugyanolyan üres naplót kezdett el írni az Élet, mint minden év elsején. Sem nagyságában, sem alakjában nem más, mint az eddigiek. Első lapján a neved, címed, beosztásod, de mégsem ezektől válik igazán személyessé az egész. Benne több tucatnyi fehér lap, külön helyek kihagyva dátumoknak, neveknek, melyek gyermeki izgalommal várják a párjukat. Megszokott vonalak és címkék, csupán egy valami új. A borítóján a négy szám közül az egyik más, mint tavaly. Így lépünk át 2016-ba.

Sokszor azt kívánjuk, bárcsak tudhatnánk előre, mi fog velünk történni. Talán felkészülhetnénk, ráhangolódhatnánk a történésekre, mert a váratlan nem mindig jó. Elkerülhetnénk tragédiákat, megúszhatnánk számonkérést, vagy biztosan beljebb raktuk volna a pulton azt a tányért is, amit fordulásból levertünk, majd aztán atomjaira tört. Egyszerűen mindent meg tudnánk előzni. És végre tényleg csak a halál lenne, amin nem tudnánk segíteni. Jobban teljesítenénk, hogy ne következzen be a rossz. De aztán mégis rájössz, ugyan miből tanulhattad volna meg a leckéket, ha nem a csalódásaidból? Mégis miért ne játszanád újra a felelőtlen hibáid, ha nem tudnád, hogy baromira megéget és a vaj kenyérre való, nem pedig a füled mögé? Mi által éreznéd azt a fantasztikus izgalmat, amely az ismeretlenhez vezet? Mi célja lenne az életednek kihívások nélkül? Boldog a tudatlanság, de annál bámulatosabb az előtted álló járatlan végtelen.

Minden év elején ugyanúgy állsz az üres prérin, kezedben megannyi színes ecsettel, hogy magadnak rajzold az életed. Néha befutnak oldalról barátok, szülők, netán rosszakarók, akik a saját színeikkel piszkítanák be a te vásznad. Valakiét hagyod, másikét egy nagy vödör vízzel egyszerűen kimosod az anyagból, hogy ne is lásd. De végső soron: nincs az embernél nagyobb festő, aki saját maga jövőjét mázolja. Talán ez a legnehezebb művészet. Kitölteni azokat a bizonyos üres helyeket dátumokkal, nevekkel, festeni élményt, feladatokat, amiknek elegyéből December 31-ére összeáll még egy évnyi élet. Óriási egy év teremtő ereje. A lehető legváratlanabb pillanatokban ad és vesz el. Az életed, mint a ringlispíl, választható fokokban forgolódhat ide-oda, csak győzd kapkodni a fejed. Néha te játszol, néha te vagy a játék. Elesel, de mindig felállsz. Szerzel, ha nincs. Maradsz, ha jó és elmész, ha fáj. Ma még éled, holnapra lezárul. Csak pörög, visz magával, mint a lavina. Vannak, amiket - így utólag látva - már máshogy csinálnál, vannak, amiket mihamarabb, másokat sosem szeretnél elfelejteni. Az előző munkahelyed, új családok, esküvők, a 8.23-as busz, egy ékszerdoboz kis lakás, a frissen mosott ruha illata, az újrakezdések, a lezárások, szempárok, megszakadt szívek, minden kimondott és kimondatlan szó... köszönöm és nem köszönöm Nektek, jöttök velem tovább ezzel az eltelt évvel együtt az utamon.

Mert az élet órája Január elsején nullázódik. Ez a szám pedig egyvalamit jelent: új esélyt. Lehetőséget, hogy másként csináld. Hogy még jobb legyél, még jobban szeress, még többet mosolyogj, keményebben dolgozz, erősebben higgy. Nem kellenek újévi, világmegváltó fogadalmak. Te magad és a most pillanata kell. Hisz a jövő ismeretlenjére önmagad becsapása lenne bármit is megfogadni. És nem vagyok én se bölcs, se könyvtárnyi tapasztalattal rendelkező, de azért egy valamit kívánok, ergo útravalónak: úgy éld meg a leendő évet, hogy jövő Szilveszterkor a saját tiszteletedre bonts pezsgőt! És még valami... Mi lett volna, ha...? Mindig találj rá választ!

44/Ősz szenvedélye

Halk szava dallam
Libben a paplan
Csend szeli át az őszi szobát.
Két keze ringat
Oly jó, hogy itt vagy
Csókolnálak egy életen át.

Dobban a szíve
Reccsen a lépte
Faág a gát, csak ennyi legyen.
Testem az ágyad
Ez minden vágyad
Lelked lelkemre békét tegyen.

Lüktet a pulzus
Démoni rítus
Ez túl messze van az evilágtól.
Csábít a véred
Jobb, ha megérted
Rád nézek és Te kivirágzol.

Sárgul az ősz már
Virágok szirmán
Dér didereg a reggeleken.
Mi mégsem fázunk
Szívünk a sátrunk
Egy pillantásod is megremegem.

Lángol a létünk
Nincs miért félnünk
Múlik az ősz és jön majd a nyár.
Bírd ki a zordot
Nem lesz több gondod
Újjászületünk úgy, mint a táj.

43/Szívdobbanás

Minden úgy kezdődött, hogy kitártam a szívem,
Rátaláltam arra, ki visszaadta hitem.
Pedig végig szem előtt volt, a történet régi,
Kisgyerekként, fűben ülve jó volt egymást nézni.

Eltelt annyi év, lassan mi is felnőttünk,
Csak Isten tudja, mennyi minden áll mögöttünk.
De a Sors döntött, s elém fújt a szél,
új emberként, új városban, újra Te meg én.

Köszönöm, hogy miattad újra érezhetek
Hogy bármit nem tudok, tőled kérdezhetek.
Hogy megszűnt létezni minden elmezavar,
Minden, ami mar, bánt, vagy netán felkavar.

A Te kezeiddel mosom le a rosszat,
Nincs már semmi, mi Tőled megfoszthat.
Szívem kiskertjében már rózsát ültettél,
Én mindig ott maradok, ahová leültettél.

Oldódok melletted, mint melegben a cukor,
Lángolok érted, nekem megnyugvást hozol.
Értelmet adtál a fakó életemnek,
Néha azt gondolom, hogy meg sem érdemellek.

Egy helyről jöttünk, de csak részben egy a múltunk
Tanultunk már azokból, mit egykor elrontottunk.
Hogy egymás mellett tényleg egymásé lehessünk,
Hogy közös kis várunkra új téglákat tehessünk.

A vár már rég épül, még ott, a homokozóban,
Így leszünk mi együtt a jóban meg a rosszban.
Ahogy már gyerekként is, a tekinteted keresem,
Ez egy életen át tartó, kézzel gyurmázott szerelem.

Már most megbocsájtom minden tévedésed,
A lelkemmel látom a Te szívverésed.
Hozzá akarok szokni az érintésedhez,
Hogy a testem is az legyen, ki téged védelmez.

Szeretni téged, ameddig csak lehet,
Míg az Ég engedi, hogy fogjam a Te kezed.
De ha egyszer elmész, azért gondolj rám néha,
Nekem Te voltál az élet legszebb ajándéka.

Nézzünk előre, együtt mindent legyőzünk,
Azt esszük meg később, amit most kifőzünk.
Te vagy a hercegem, fehér lóháton,
Örömöm, bánatom, életem, halálom.

42/Te vagy

 "Rádöbbent, hogy olyasmit érez, amit még soha: hogy ezen a helyen kell maradnia örökre." 

/Paulo Coelho: Az alkimista/

Olyan volt, mint mikor a medve behúzódik téli álmot aludni. Mint mikor a fák levetik megsárgult ruhájukat. Mikor a békák és szúnyogok visszavonulnak a hideg miatt. És mikor a beteg a kórházi ágyon már hónapok óta kómában van. Egy hibernált állapot, ami elszakít a külvilágtól. Hetekig nem látsz fényt, nem érzel szagokat, a szíved épphogy csak dobban egyet, hogy mégis életben tudj maradni. Fullasztó és fojtogató érzés. És bár azt mondják, a szegény emberek - történjék velük megannyi tragédia - soha nem adják föl a reményt, valljuk be, sokszor mégiscsak tovaszállt. Csak irigyelni tudtad a szél szabadságát, majd rádöbbensz, hogy ezt te is megszerezheted. Ennek nincs semmi akadálya, csupán te magad. El kell tudni fogadni, hogy a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen. Én meghaltam. Legutoljára úgy igazán. Még a lélegzetvétel is annyira fájdalmas volt, mintha a bordám tört volna. Pedig én mindvégig csak szeretni akartam. Semmiben nem hittem már. Se bennetek, se a világban és már magamban sem. Mélyálomba kerültem. Gyenge voltam.

Aztán felébresztettél.

Te lettél a reggelem és az éjszakám. A hajnali kávém illata. A szellő, ami a függönyt legyinti. A lepedőm gyűrődése. Az öblítőillat. Te lettél a test, a vér, a szívdobbanás. A lábnyom a homokban. A felhőm. A metró zaja. Te lettél az érintés, amitől kiráz a hideg. A csók íze a számon. A vízcsepp a kád szélén. A kedvenc ételem, a kedvenc italom. Te lettél a kedvencem. A név, ami már gyermekszívem is megdobogtatta. A kéz, hogy biztonságban vagyok. Te lettél a várakozás. A vágy. A megnyugvásom. A sóhaj, mikor úgy hiányzol. A kifújt füst, a beszívott érzelem. A gondolat, mondjuk úgy minden egyes percben. A csillogás a szemben. Az árvíz utáni csend. Az édes semmittevés. Minden, ami jó. Te lettél az életem. Te vagy a jövőm. Száz százalékig itt állok előtted és minden porcikámmal szeretlek. Az utolsó hajszálammal is téged simogatlak. Az utolsó szavam is a Te nevedet súgja. Az utolsó csepp véremet is odaadnám Érted. Örökké vigyázni szeretnék Rád. Örökké az örökkévalóm legyél. Ha kérhetem.

41/Szívhalál

Remegve szól a szív, ki már rég hontalan.
Szétzilált, keserves, csak egy hajléktalan.
Hányszor kiabált, hogy fél, szorongva lüktet,
Vert, de nem találta, mi a boldogságba lökhet.

Egykor még tüzelt, heves volt és meleg,
Ki ezt elveszi tőle, a Világ rossza lehet.
Puha ágy ölelte, szerető kéz fogta,
Tenyerében óvva, féltve, szeretve tartotta.

Sohasem sírt, csak dobogott Neked,
Megköszönve azt, mit adott a Te kezed.
Ő csak azt szerette volna, ha örökké így marad,
Ha a Te szíved őhozzá végleg odatapad.

Kettő közt a híd folyton virágozzon,
Bánatot létünkbe ő véletlen se hozzon.
És ha félre is vert néha, mindig jóvátette,
Az őt ért sebeket hamar eltemette.

De nem vigyáztunk rá, méregbe fúlt bele,
Nem volt már eléggé senki sem vele.
Egyedül kalimpált, nem volt már párja,
Hogy a másik test őt a szívébe zárja.

Hiányoztál neki éjjel és nappal,
De azt kérte tőlem, hogy kezdjük tiszta lappal.
Nem tudott már tovább reszketve dobogni,
Mikor nem nézted másnak, minthogy ő is csak holmi.

Annyiszor bántották, ő mindig elnézte,
Magában sorsát békésen intézte.
Úgy szeretett Téged, hogy az már új fogalom,
De meghalt, temetem, mellkasom szorítom.

Ha lehunyja kis szemét, csendesen sírdogál,
Nem hitte volna, hogy beáll a szívhalál.
És bár leállt, többé nem simogat,
Tovább zakatol Érted, mint egy kisvonat.

Mert emlékezni fog rád, míg szív marad a szív,
Talán egy fájó éjszakán újra téged hív.
Kérlek, akkor állj fel és nyisd ki az ablakod,
Hajtsd fel neki szeretettel puha kis paplanod,
Mert elrepül majd oda, én elküldöm hozzád,
Hogy könnyedet törölje, vigyázzon terád,
Mint anya a gyermekre, hisz ő az őrangyalod,
Meg fog gyógyulni, feltámad, ha hagyod.

40/Nézőpont

Amiben most élünk, hidd el, csak egy álom

Fertőző gyümölcs lóg fenn az életfákon.

Learatva őket nem túl sokra megyünk,

Már rég lehetetlen, hogy jó emberek legyünk.

Néhány pillanatban túl nagy szenny az élet

Igazságtalan, mit olykor Tőlünk kérhet.

Azt érzed kevés vagy, s talán igazad is lehet

Mikor sorsfordító döntést kell meghozni neked.

Tegnap még Te szóltál, ma keservesen én

Összetörve ülünk mind a világ tetején.

Kóbor lelkek, mik egykor még ragyogtak

Szenvedéllyel tele, de mára már halottak.

A világ tehet róla, nem Én és nem Te

Mindenkinek idő, míg rájön végre erre

Mást okolni könnyebb, de az élet a sáros

Könyörtelenül szippant be minket a nagyváros.

Itt minden más, azt hiszed itt egyszerűbb lehet

De ha Te vagy a soron, úgy Téged is eltemet.

A városnak olyankor Te leszel a játéka,

Mert a legfehérebb rózsának is fekete az árnyéka.

De ha kitartóak vagyunk, mi kerülünk fölé

Nem bújhatunk remegve a másik háta mögé.

Arcunkat vállalva lépjünk fel a színre,

Soha többet ne adjunk más véleményére.

A legnagyobb börtön ez, mit ember megélhet

És bár elfogadod, attól meg nem érted,

Hogy miért hagyjuk, hogy más döntsön helyettünk,

S csak emiatt elengedni, mit egykor még szerettünk.

Életünk hősei legyünk, ne az áldozatai

Ne bántsanak minket más rosszalló szavai.

S ha most el is vesztél, s már nem vagy önmagad,

S amikor már úgy érzed, hogy a szíved majd' megszakad,

Mosolyogva kelj fel holnap, mert mostantól jobb jöhet,

Köszönd meg életed, hibáid s minden örömödet,

S bár örök lesz a kísértés, hogy a könnyű utat válaszd,

Hazugságban élsz, s ez nem kevésbé fáraszt.

Hallgass a szívedre, végre hagyd el az agyad

A szeretet, mi minden rossz mellett megmarad!

S még ha e világ valamit meg is gyilkolt bennünk,

Tiszta szívvel kell az úton végigmennünk.

A régiket törölve csináljunk új emlékeket,

Sok boldogságot, mit az ember annyira szeret.

Az életünk doktorai saját magunk vagyunk,

Legyen egy kis mosoly, mit magunk után hagyunk.

Ó, te romlott világ, holt élethelyzetek,

Nem hagyjuk, hogy minket csak így eltemessetek.

S a kérdés az, hogy félsz vagy élsz?; a döntés a tiéd

Nyisd ki szemed, lásd meg végre a világ igaz színét.

39/Távozz tőlem, Sátán (in medias res)

-Senki nem kért arra, hogy maradj.
-Senki nem kért arra, hogy gyere.

Ha még két percig ott áll, a lelkét veszti. Pedig már ígyis rongyosra morzsolta az élet. Foltos, megsárgult, elhasznált anyag lett, mi egykor patyolat volt. Ami akkor fátyol, most dunna súlyra nőtte ki magát. Meg akart fulladni. A szavaktól, a helyzetektől, amik az élet szmogjaiként nehezedtek rá. Nagyon félt. Sosem hitte volna, hogy ilyen közel kell szembenéznie a legbelsőbb félelmével. Az meg csak vigyorog, nyálat csorgatva, hogy -Megvagy, hát megtaláltalak-. A fülében lüktetett a vér. Akárhova lépett, gödröket talált, falakkal elválasztott tereket, labirintust. Menekült volna, ha van hová. De a vörösen izzó Rémség a nyomában volt. Mindig fut előle, világ életében ettől rettegett a legjobban. Tudta, hogy nem ússza meg, hogy egyszer tényleg eljön a nap, amikor farkasszemet kell nézniük. Mert ez is kísérte mindenhová, ahogy a kedvenc farmerja 15 éves kora óta.

Nem vette le róla a szemét. A Vörös Rémség csak úgy izzott a maga rettenetességében. Tudta, hogy túl kicsi ez a lány ahhoz, hogy ellenálljon. A lány még magára is varratta, szinte bélyegként, pedig még a hideg is kirázta tőle. Bátor, aki a félelmével villog. És tényleg bátor volt. Sámlit húzott a Vörös Rémség elé, leült. Reszketve húzta meg magát, percek kérdése volt a mindent elsöprő fájdalom. Még a gondolatától is irtózott, hogy mélyre kell ásnia lelke legsötétebb bugyraiba. A Vörös Rémség otthonába. Az Emlékek földjére. A Felidézés hazájára. Ahol minden előkerül.

Folyt a nyála a Vörösnek, megkaparintotta a lányt. A karmai közt tudta. Úgy rángathatta, mint egy marionett bábut. Felnyitotta a lelkét, az elméjét, és a felismerés szélviharként söpört végig a lányon. A Vörös nem viccelt. A lány az emlékei minden egyes részletét újraélte. Amivel egyszer már megbirkózott, most újra a földre lökte őt. Felelevenedtek, amiket már rég elfelejtett. A saját maga elleni harcban sem győzött. Dagonyázott a vereségeiben. Mocsárként húzta le a csalódás. -Az emlékek sosem halnak meg- suttogta remegő hangon. Ha valami fájt neki az életben, akkor ez az volt. Szembesíteni mindazokkal, amiken csak hosszú idők után tudott túllépni, a legkegyetlenebb embertelenség a világon. De a Vörös nem válogat. Tálcán rakta a lány elé az összes részletet. Zokogva kapkodott a lány, hogy minél hamarabb átessen ezen a szívtelen kínzáson. Filmszalagként pergett le előtte minden, amit egyszer már lenyelt és megemésztett. Most visszahányta egyben az egészet. A mellkasa majd szét szakadt, olyan nyomás volt rajta. Mikor is a Vörös higgadni kezdett. Látta azt az elgyengült testet, aki ott kuporgott a sámlin, minden reményét, minden büszkeségét, mindenét elvesztve. Rakott volna elé jó emlékeket, de ezek után már hiábavaló volt. A lány felállt, elindult, és most az egyszer a Vörös nem eredt utána. Összetörve sétált a lány az első fényes utca felé, mindegy volt neki, mi vár rá ott, csak el innen. A Vörös távolról figyelte az egyre kisebbedő alakot. És akkor történt, amit se a lány, se a Vörös nem gondolt ezelőtt: a lány visszafordult, és bár szétzilálva, izzadtan, kimerülten, de rámosolygott a Vörösre. Mert az egész kálváriának oka volt. A lány életében először hálás volt az emlékeinek. És a Vörös megintcsak jól időzített. Egyébként hogy találta volna meg a lány a fényes utcát?

38/Én sem vagyok

Szakadékkal teli a táj, szél töri a csendet,
Ülj le kérlek, most kell mély levegőt venned.
Fatáblára fehér papír, rajzoljunk egy jövőt.
Magas dombon kislányt ülve, reményeket szövőt.

Kékkel fessél égboltot, vágyj a magasságba
Méterekkel feljebb minden más a madártávba
Mert ki fentről kicsi, még túl nagy szíve lehet,
Minden egyes nyíló úton büszkén végigmehet.

Pirossal fess mosolyokat, mi aranyozza napunk
Emberséget, törődést, mik megnyitják a kapunk.
Elfogadni egymást és mellőzni a dacot
Bárdot dobva, békét kötve elkötni a harcot.

Fess sárgával napsugárt, mely a kedvünkért tüzel
Szerelmünknek lángjából mért mindig Te tűnsz el?
Nyújtsd a kezed, én most is melletted vagyok.
Bár oly sokan beszélnek, de mindannyian vakok.

Túl vizezett ecsettel mosolyogva sírást
Az ember meg amott egy jókora sírt ás.
Fejfára meg kormos betűk, dátumok és nevek,
Rossz emlékek, nyílt törések, mit az ember eltemet.

Mindannyiunknak vannak nehéz, nagy puttonyai
Sebek, rágalmak, kövek, szerelmünk szavai.
Fesd ezt meg feketével, lyukaszd át a lapot
Nyílj ki te is végre, úgy mint a kiskapud.

Azt mondják a zöld az nyugtat, én meg hiszek nekik.
Tárd ki karod, állj ki míg bírsz, ahogy erődből telik.
De mikor már nem lesz szíved az ember fiára
Jóságodnak, türelmednek, s mindennek hiába.

Akkor végy majd új lapot, fess majd egy új jövőt
Vagy akár a kislányt ülve, a reményeket szövőt.
Csak élj, mert élni igazán csak élve jó
Hagyni, hogy elsüllyedjen a meglékelt hajó.

Szentjánosbogárként őrzik álmodat az őrangyalok,
A tegnap határán oltárunk fényesebben ragyog.
Hunyd le a szemed, álmodj egy sokkal jobb holnapot,
Te sem vagy már, és én sem vagyok.

37/Összefüggések

Picivel több, mint egy évvel ezelőtt jöttem ebbe a városba. Csak nézek ki az ablakon. Megint eltelt egy év. Emlékszem, 2013 májusában is ugyanígy tettem, csak éppen 250 kilométerrel arrébb. Otthon. Mondtam is magamnak, örökké nem eshet. Plédbe bújva ültem az ablak előtt és elképzeltem egy sokkal jobb világot. Valahogy mindig én voltam a világmegváltós csaj. Akinek a minden az kevés. Mert én soha nem kerestem semmi olyat, ami létezik. Mindig azt mondtam, tudjátok srácok az a plusz, az kell nekem, olyan teljesen más, olyan hasonlíthatatlan, ami eddig még nem volt, aztán néztek rám nagy szemekkel, egyszer még pont Zsuzsa volt az, aki töri órán a képembe vágta: itt mindig minden ugyanolyan. Aztán hosszasan magyarázta, én meg úgy voltam vele, ami két mondatnál hosszabb, az hazugság. Kinevettem, persze, hogy kinevettem, mondom én voltam a világmegváltós csaj. Aztán akkor májusban jöttem rá arra, hogy lelkesen süllyedek.

Kapaszkodtam az ágyamba és nem akartam elhinni, hogy igaza volt Zsuzsának. Elhasznált szavakhoz ragaszkodtunk elhasznált emberektől. Már rég üres terekre mondtuk, hogy a miénk. A nem létező lehetőségekben hittünk. Összeragasztott barátsággyűrűket viseltünk az ujjunkon. Sört ittunk minden pénteken egy szétfoszlott társasággal. Kitört hegyű ceruzával rajzoltunk. Kiteregettük a száraz ruhát. Órákig szívtunk leégett csikkeket. Hintáztunk a játszótéren, ahol csak mászóka volt. Egy képzett világba ragadtunk. Egy kényszerképzettbe. Akkor, azon a májuson döntöttem el, hogy rábólintok arra, amit annyira utálok. A fővárosba költözök. 

Hideg zuhanyként ért mindenkit. Sosem fogom elfelejteni anyám könnyes pillantását azon a szeptember 28-ai, kora hajnali napon. Akkor nem sírtam, csak utána fél évig. Az egész életem belefért egy kis tranzitba. Mindenem, amit 21 év alatt kaptam, vettem vagy összegyűjtöttem. Egy tranzit. Ennyi egy élet. És milyen érdekes belegondolni, hogy egy teljesen új élet kezdetéhez csak 250 kilométer és egy nagy sóhaj kellett. Meg pénz, mondaná apám. De tudtam, hogy ő ezt úgyis megoldja. Mindig mindent megold. Apám erős ember, de amikor az új lakásom ajtajában álltunk elbúcsúzva egymástól, ő is elgyengült. 

Emlékszem, elsőként az erkélyre mentem ki. Ott álltam egy teljesen ismeretlen városban, egy ismeretlen lakás balkonján a szinte ismeretlen emberekkel. Szívtam magamba a szmogot, amit azóta se tudok nagyon megszokni. Arra gondoltam, mit keresek itt. Mi a szart keresek itt? Másvilág az, vigyázz magadra, itt vagy otthon, mondták a többiek, de én nem hittem nekik. Adjatok időt, és itt is otthon leszek. Aztán instant levesek, kész pudingok, tartós tej. Tényleg minden más volt. Életem egy nagy része a tömegközön zajlott. Három perc unalom, amíg a metró megjön. Látni egy csövest, ahogy a bokorba szarik. Nadrágot cserélni, mert átázott a papírpohár a kávétól. Feltérképezni az Ismeretlen Várost. Mézet könnyezni. Könyvesboltokban keringeni, holott sosem volt pénzem. Lopva kiolvasni egy-egy mondatot egy új könyvből. Megalázkodni, engedelmeskedni, elfogadni, ahogy eddig sose. Ilyenekkel telt el. 

És eltelt egy év és 5 hónap. Annyira nem vettem észre, hogy így megy az idő, mint ahogy azt sem, ha ékezet nélkül írok. Egyszerűen megszoktam. Megszoktam az időt. Hogy minden hónapban egyszer hazamehetek, hogy meddig tart egy munkaidő, hogy meddig van nyitva a sarki kisbolt, hogy mikor kezdődik a sorozatom, és hogy hány percenként jár a 75-ös. Hogy fényvillanás alatt válunk felnőttekké. Apám azt mondta, most még csak eljátszom, hogy felnőtt lettem, és valahol igaza is van. De apám is így kezdte. Próbálgatta a képességeit, feszegette a határokat, kereste a lehetőségeket. És mégis az egyik legjobb ember lett a világon. Mindenki így kezdi, ahogy én. Mert az új élet egy anyatigrist szakít fel bennünk. Egy harcoló, küzdő, kitartó anyatigrist, aki sohasem áll le. Akit sohasem lehet leállítani. Aki ha nehéz is, erején felül csinálja tovább. Ha viszont könnyű, akkor hálát ad és megbecsüli. Mert igazából ez a két dolog határoz meg minket. A türelem, amikor semmink sincs, és a hozzáállásunk, amikor mindenünk megvan.

36/Végetnemérő

Megkopott faasztal. Elhasznált papír. Takaróba font testek. Hideg lakások. Koszos szőnyegek. Félhomály. Száraz kenyér romlott teavajjal. Harmadnapos sör. Lecsúszott lepedők. Kötött pulóver. Átázott zokni. Egy üveg föld. Ágak. Elérhetetlen tükrök. Lábas, amire felállsz. Kifogyott tollak. Sosincs gyújtóm. Instant kávé. Parfüm. Fekete blézer. Rúzs. Néma kutya. Beragadt liftek. Vizes csempe. Rohanás. Égő fül. Szidnak. Ránézek. Mosolyog. Szeretlek. "Szeretlek". Tetteket, ne szavakat. Füttyszóra táncolás. Marionett. Teszkós szatyorba kidobott idők. Vér. Panda. Vizsla. Lecsukott szemek. Rémálom. Bivaly. Valóság. Gumicsizma. Tél szaga. Üres ablakok. 16 óra. Tetoválás. Csak még egyet. Mézeskalácson B betű. Megolvadt csoki. Megfagyott emlékek. 87 oldal. Pillanat, lélegzem. Szőr. Ctrl-Alt-Del. A csodabakancsom. Önmagam. Hálózsák. Remegés. Idegen. Vaksötétben kislámpa fénye. Egy gomb. Spirál. Ringó tenger. Együtt felejtés. Kavicsok. Egy pici kéz. A nagyonzöld zöld. Barna herceg fekete kutyán. Felmászni egy lépcsőn. Szellőztetés. Eltévedt pillangó. Egy domb. Kihajított műanyag doboz. Díszkútban fürdő cigánygyerekek. Műfű. Érzelmi barangolás. Kazetta. Áramtalanság. Nyitott ajtók, zárt kapuk. Fuss. Nyári napon fényes utak. Feltört sarok. Osiris. Engem szeretni, mást csókolni. Cserpes. Duna partnak hanyatt. Madártej. Fecske. Hámló bőr. Kérges tenyér. Polaroidok.

35/A kis fekete lány

... Ott állt tegnap is abban a kereszteződésben, ahol minden nap eljárok. Talpig feketében volt, haját ide-oda fújkálta a decemberi szél. Úgy fújta a füstöt, mintha az élete múlna rajta. Most sem nézett fel, csak meredt maga elé. Látszólag semmiben sem különbözött a több ezer másik embertől. Ha csak nem figyeli őt valaki már napok óta úgy, mint én. Arcát pirosra csípte a hideg, nyakát puha kámzsa fojtotta, vállán nagy táska lógott. "Miért nem áll beljebb ez a lány, hát életveszély, ahogy ez közlekedik, vár valakire vagy mi a fenének szobrozik itt megint, nem hiányzik otthon vagy ez egyedül él és úgysincs miért hazamennie, meg különben is, menjen már innen, hát mindenkit feltart." - pár méter ellenére is szinte hallottam, ahogy az elé álló villamos vezetője öregesen morgott. De a fekete lány nem mozdult, kitartóan állt pálcika lábaival. Kétségbeesetten pislogott és zihálva vette a levegőt. Szűrőig szívta már legalább a huszonötödik cigijét. Én nem láttam máshogy, mint egy zokogó kisgyereket, aki sajgón lüktető szívét tartotta a kezében, kitéve azt a szmoggal telt téli hidegbe, mindenki szeme elé, és akire nem hogy rá sem néznek, inkább kikerülik, jobb esetben fejéhez vágnak egy fém százast, vagy odaköpik, hogy "Tedd vissza, majd begyógyul". Egy reményvesztett, kapálózó kisgyereket láttam, aki fuldoklik az emberi savanyúságtól, a metró torokszorító fülledtségétől, a mindennapok leskalpolt valóságától. Aki ha nem a szívét tartja a kezében, akkor egy vödröt, amibe belehányhat a sok mocsok miatt. Én ilyennek láttam. Láttam, hogy táskája egyre nehezebb, kámzsája egyre fojtóbb, a hideg még hidegebb lett. Duzzadt lába fáradtan fészkelődött csizmájában. Annyira útban volt, annyian botlottak belé, olyan sokan néztek rá úgy, mint a véres ingre. De a pálcikalábú fekete lány földbe gyökerezett, súlyai nem engedték szabadulni. Pedig ő minden nap úgy elszorítja az érzéseit, mint a zokni a bokát. Csak a sarki boltosnak tűnt fel rajtam kívül a kabátba burkolózó fekete lány. Ott kávézok minden reggel, valahogy mindig szóba jön. "Mert ez a pálcikalábú állandóan ott ácsorog. Mondja meg, hát mi baja van ennek? Reggel, még a nagy forgalom előtt már odaáll, este meg pont azzal távozik. Nem csinál az semmit, hagyja, hogy lökdössék a rohanó emberek. A Róka utcában lakhat valahol, tegnap arra láttam elmenni. Mindig mosolyog, de látszik rajta, hogy majd' el ég belülről." - magyarázta a boltos nagy meggyőződéssel. Mondtam is, hogy "Te hülye kis fekete lány, hát szedd már össze magad, nem vagy te olyan elveszett, mint ahogy azt gondolod, ha lepofoztak, hát pofozz vissza kétszer akkorát ha jól esik, fordulj meg és menjél haza, de soha többet vissza ne gyere, mert megszakad még az én szívem is a keserves kis arcodtól, aztán majd ketten állhatunk abban a kereszteződésben, ahol tegnap is álltál". Ugyanott állt ma reggel is, hetek óta húzódó szánalmam elől pedig már nem tudtam kitérni, ezért beugrottam a Gyorsba, hogy kávét vegyek a fekete lánynak. Gondoltam is magamban, jól fog esni neki ebben a hideg időben egy méregerős fekete két cukorral. Amikor odaadtam neki a kávét, nagy szemekkel nézett a fekete lány. Vörösre fagyott kezei hálásan fogták körbe a pici papírpoharat. Kérdeztem volna, de kérdeznem se kellett. Elég volt a szemébe nézni. Nyitott könyvként tárta elém a kis fekete lányt, a könyvbe pedig arany betűkkel volt beleírva: "Minden áldott nap kijövök ide. Nézem a rohanó embereket. Annyi ember szomorú. Egymást lökdösi a szomorú tömeg. De a nagy szürkeségben megbújó apró mosolyok hitetik el velem, hogy a bánat is csak egy állapot, ami ugyanúgy elmúlik. A szomorúság és a boldogság csak egy hajszálnyira van egymástól. Elég egy téli szellő, hogy átbillenjen. Ezek az utcai mosolyok, a könnyes telefonálások, a hidegtől átfázó ölelések, a sietség, de még a lökdösés is. Ez kell, hogy ne érezzem magam egyedül. Hogy nem az én szívemről van szó, hanem hogy mindannyian egy nagy szívdobbanás vagyunk, együtt dobogunk, együtt küzdünk, nevetve vagy sírva, de sosem egyedül. Az egyetlen hibánk, hogy nem figyelünk a másikra. Kikerüljük egymást, ahogyan a problémáinkat is. Nem kérdezünk, amikor szavak kellenének. Én azért jöttem ide, hogy érezzem a lüktetést. A város zaját. A benzinszagot. És arra vártam, hogy valaki észrevegyen engem, a kis fekete lányt, aki minden nap itt ácsorog egy üzenetként. Csak egy mosoly és egy fekete, két cukorral. Ennyi elég." Arra gondoltam, hogy azt a mindenit, te hülye kis fekete lány, szóval hát ezért állsz itt folyton. Te, aki nem kívülálló vagy, hanem pont hogy egy láncszem. Te furcsa kis fekete lány, aki mindenkit megszédített. Akit ha lökdöstek is kitartott. Aki akkor is mosolygott, ha mindenki bántotta. Akit a város monoton lüktetése éltetett. Ó, te erős kis fekete lány, aki hitt abban, hogy szeme egyszer valakinek elmesélheti a saját történetét, hogy ne sajnálják őt, hanem befogadják az üzenetet. Kis fekete lány, én sohasem láttam hozzád hasonlót. Te máshogy gondolkozó kis fekete lány, te édesanyák csodája, te árvák otthona, te szeretők lángja, te kis fekete lány. Útvesztők iránytűje légy, takaró annak, ki fázik, meleg simítás a gyámoltalannak. Maradj önmagad, kis fekete lány, akit azóta se láttam.

34/Úton haza

Szenvedélyesen szerettem írni. És most azt érzem, hogy talán semmi nem volt még ennyire rémisztő, mint egy villogó kurzor.

Minden megváltozott. Egy kicsit túlozva olyan ez, mint mikor az akrobatának eltörik a bokája, hosszú, fájdalmas gyógyuláson megy keresztül úgy 4-5 hétig, de hát ez az álma, mindene a gerenda, és reszketve lép be újra a tornaterem ajtaján, hogy vajon csinálja-e tovább, vagy dobja el az életét, a sikereit, az elismeréseket. És ott áll a barna zománcos vasajtó előtt, amit annyira nehéz kinyitni, és csak áll, és azon mereng, hogy ez vajon a karma, vagy miféle földöntúli jel, hogy megsebesült, van-e üzenet ebbe az egészbe, vagy csak tudja be a saját bénaságának. Előre-hátra szambázik az öltözők előtt, majd belép a terembe. A reflektorok, a kikopott zsámolyok színe, a bordásfal szálkái és a gerenda, ami évek óta ugyanott áll rendületlenül, erőt adott neki. Hogy lehet bármilyen sérült, fájhat akármennyire, elveszhet akárhol, ő akkor is egy akrobata. Nem színész, nem tanár, nem adminisztrátor, de még óvónéni sem: akrobata. Hogy belebújhat akármilyen bőrbe, játszhat akármilyen szerepet, ő mászni tud jól és ugrálni és bukfencezni és levegőbe repülni. Majd odasétál szeretett gerendája mellé, nézi, nézi, megsimítja, leveszi a cipőjét - a zokni alól kivillan a bokasín - elrugaszkodik, felszáll a gerendára, de olyan kecsesen, mintha lepke volna, kiegyenesedik és végigsétál. Ez ő. Ez az ő terepe. És akkor, abban a pillanatban érzi azt, hogy nem is kíván semmi többet, csak had csinálhassa ezt élete végéig. Ez az élete. Szenvedett, megtört, sírt, könyörgött és imádkozott. De mindvégig megmaradt a hite. Így tudott újra önmaga lenni, így folytatta tovább azt, amit elkezdett, így kapta vissza a lelkét.

Nekem is ez kell. Farkasszemet nézni önmagammal, tudod, amikor még a hideg is kiráz, és hiába félek, hiába bizonytalan minden, hiába törtek meg pontosan 10 hónappal ezelőtt, hiába vették el majdnem az álmaimat és hitették el, hogy nem vagyok elég jó, ki kell állnom önmagam mellett. Lehet, hogy csak 10 hónapra rá, az is lehet, hogy borzasztó nehezen, de mankót adni a saját kezembe, hogy meggyógyuljak. Hogy visszakapjam én is a lelkem. Mert vissza akarom kapni a lelkem. Anya is megmondta: "Gyermekem, írd ki magadból. Régen is az segített.". Hát végül is ja. Ámen. 10 hónap síri csend után, szembenézve a legbelsőbb félelmeimmel, sebeimmel és megcsonkított zsigereimmel, újra írok. Hogy adjak, hogy segítsek, hogy hazataláljak.

33/Régi Eszter, új köntösben

na elmondom, honnan ez a butikszagú pongyola.

minden rendben. ezt úgy értem, hogy lassan kezdem felismerni a tükörképem a nagyvárosi kirakatban, sőt, már nem esek el a saját lábamban az utcán. kezdem felvenni az itteni ritmust, kezdem megszokni, hogy minden nap eggyel több hajléktalan ül a téren, már nem furcsa, hogy félni kell egyedül közlekedni este, és már teljesen hidegen hagy, ha szembe ül velem egy borult elméjű ember a villamoson. már nem tartom furcsának, hogy minden második tag vagy néger, vagy arab, vagy török származású, már tudok nemet mondani a szórólaposoknak, és most már én is ugyanúgy átmegyek a piroson, ahogy rajtam kívül a tömeg nagyrésze. tök jó, hogy itt minden térhez, sétányhoz, negyedhez tartozik valami bevásárlóközpont, mozi vagy pályaudvar, és tényleg tök izgalmas egy vidékről jött lánynak, hogy mindenhol kivetítők és hatalmas színes táblák vannak. mert hát mi ugye még annak is örültünk, hogy a Kelet Áruház fölött volt egy kontakthibás, vibráló, 60 éves bizbasz. van itt minden. függőágy bolt, flancos kávéházak... meg szerencsére olcsó kocsmák is. van olyan is, hogy Hajós András áll előtted a kereszteződésben. meg van bolt, ahol hatalmas, plüss unikornis fejeket lehet venni. meg itt valamiért nem csúszik a pláza csempéje. meg vízesés is van ám az áruházban - míg nálunk jó, ha néha-néha beindítják azt az egy szökőkutat a főtéren - . itt a százasbolt One Euro Market, és itt nem úgy mondják hogy "jösztök". szóval tényleg van itt minden. emberben városok, városban emberek. tűzpiros szalaggal átkötve adják oda neked Budapestet, hogy élj vele, ha tudsz. és te összeszorítva a fogadat, kulcsolva az ujjaid és nagy levegőt véve fogadod el.

a Marci apukája azt a tanácsot adta útravalónak, hogy bármit is teszek, mindvégig maradjak önmagam. hát próbálok ennek maximálisan eleget tenni. megmaradni a régi Eszternek, csak egy új köntösben. a régi Eszternek, akkor is, ha a profilomon lakhelyként már Budapest van írva Nyíregyháza helyett. megtalálni itt is a saját kis helyeimet. úgy ahogy otthon a Piros Házat, a Kossuth teret, a Szénát, a Rákóczit, a Csokit, a Sóstót, a Kertvárost, vagy éppen a 12-es buszt. majd itt is biztos lesz olyan, hogy a szomszéd mosolyogva köszön rám és hoz nekem sütit. meg egyszer biztos itt is kötnek majd valamihez. tudják, hogy ki vagyok, honnan jöttem, miért vagyok itt és mik a céljaim. egyszer biztos majd lesz olyan, aki itt is ismerni fog. és így belegondolva az az egészben a legdurvább, hogy hiányzik az a szakadt, leépült, oldszkúl Nyíregyháza, amit mindig is utáltam. hiányzik mindenki. hiányzik anya levese, apa illata, a Marcis beszélgetések, a Zolis sörök, a Ginás testvéri ölelések, meg a Dóris együtt alvások. hát srácok, na ti vagytok azok, akiket - lehet bármilyen Budapest - senki sem pótolhat.

és tudjátok miért tudom biztosra mondani, hogy önmagam maradok? miattatok. hogy amikor megkapom a szeretetcsomagot, üzenetben a szivecskét, vagy simán csak egy miujságot, akkor érzem, hogy ki vagyok igazából. hogy mit érek nektek, és legfőképpen, mit érek önmagamnak. úgyhogy ezúton üzenem nektek, hogy minden nap gondolok rátok egy csésze instant mellett, minden nap velem vagytok akkor is, ha nem vagytok velem. ó ti, szívem sebeinek befoltozói.

32/Megéri szeretni

mentális csomagolás. gyakorlatilag a nap 14 órájában ezt csinálom. a többiben alszok. olyan agyban zajlódó, gondolati bőröndbe való csomagolás, ami azt hiszem, teljesen normális dolog, mielőtt az ember Pestre költözik pár héten belül. a folyamatos "mégmitvigyekmagammal" érzés. és ilyenkor kutatok, keresgélek, felforgatok, csak hogy biztosan felírjak mindent az elméleti listámra, ami kellhet egy nagyvárosi élethez. körömreszelő és a zokninyulam. ilyesmik. pont ma történt, hogy a kezem közé került a Cosmopolitanes jegyzetfüzetem egy hasonló "keressükmegaztisaminincs" projektem folyamán. telefonszámokkal, dátumokkal, vonatindulásokkal, bevásárlólistákkal teleírt kis füzet, ami egykor számomra biztosan fontos lehetett. egy soron következő lap azonban mosolyra késztetett. a lap tetején a tizenhétszer átrajzolt Tennivalók felirat állt. ez már önmagába véve is nevetségesen gyerekes, ugyanis nem lehet igaz, hogy huszonévesen ilyen gyér állapotban legyen a rövidtávú memóriám, hogy cetlit kelljen írnom. olvastam tovább, a szabályosan egymás alatt felírkált, megcsillagozott, kipipált vagy kihúzott terveim.

*Vásárolni kell egy télikabátot.

*Megtanulni teát főzni.

*Visszaszorítani a napi kávébevitelem.

*Dolgozni Karácsony előtt, hogy legyen pénzem ajándékokra.

*Leszokni a piros körömlakkról.

*Idén is elmenni a Balatonra.

*Megbarátkozni a bohócokkal.

*Megtanulni újra, igazán szeretni.

ezek voltak a cetli adta nevetésem tárgyai. lássuk: visszagondolva, egy télen se fagytam meg, így télikabát pipa. anyukám egyik bemutató hadműveletének köszönhetően, a "mikró-Eszter, Eszter-mikró" megismerkedés után, a gáztűzhely elképesztően bonyolult begyújtását nélkülözve - ugyanis ezzel vannak problémáim - egészen iható teát vagyok képes összedobni pár óra alatt. a harmadik feljegyzést tanulmányozva is arra jutottam, hogy az eddigi koffeinbevitelemet is sikerült visszaszorítanom, így ezt is kipipáljuk. a Karácsony előtti diákmunka se maradt el, valamint megvettem minden haszontalan ajándékot, habár mindezekért nem sok kedvem volt hányást takarítani a Penny Marketben. piros körömlakk, idei Balaton - pipa. "Megbarátkozni a bohócokkal." túl hamar elvetettem a sulykot, mikor ezt leírtam. tehát még mindig nem vagyok eléggé tisztában azzal, hogy hisztérikus roham kap el egy bohóc láttán, így ezt a sort ki is húztam kapásból. kihúzásokkal és pipákkal övezve állt magányosan az utolsó sor, ami mellé egy vonás se volt rajzolva. se pipa. se satír. gondolom ez váratott magára. kimentem a konyhába és ma, augusztus 23-án, a fekete paxtollal egy szépen kanyarított, apró pipát biggyesztettem mögé. beteljesült. már képes vagyok önzetlen szeretettel, minden, másokból kiváltó reakciót mellőzve, önmagamat adva szeretni. csak Őt. senki és semmi mást. mást így nem is lehet. és ide jöhetne a "köszönöm, hogy vagy" meg az "ígérem, vigyázni fogok rád" sablon. de én csak ennyit mondok: szeretlek. és azt hiszem, ezzel mindent elmagyaráztam.

utópiszok: szóval agybéli pakolás, tárgyak és állapotok ide-oda pöckölése, meg egy kiló szeretet. na így kell elkezdeni valami újat!

31/Új jött

"Most valami új jön."

ezt a kitépett cetlit szúrtam fel a pici, pirosfejű gombostűmmel a parafatáblámra. és elhittem. gondoltam magamban, ez lesz a nyitánya a következő időszaknak. egyszerűen csak kitűzöm, és valami elkezdődik.

és most mesélek.

halkan élünk. te is. mindenki halkan él. csak úgy él. megissza reggel a feketéjét, megkeresi a zoknija párját, lehajtja az inggallért, munkába megy, hallgat, szív, hallgat, megint szív, halkan hazaindul, otthon párt szeret vagy nem szeret, gyereket nevel, vagy csendben leül. másnap folytatódik. és te, mint a legtökéletesebben eljátszott gyilkos, aki izzadtan áll lesben és vár az áldozatra, úgy látod tisztán magad előtt a szürke holnapod. "Had jöjjön!" - jelented ki vállat vonva, majd beletörődve hozzáteszed: "Úgysem változik semmi.". tessék megnézni a tipikus emberi viszonyulást. ismétlem: úgy-sem-változik-semmi. mert halogatjuk. mert kifogásokat keresünk. mert gyávák vagyunk. mert becsukjuk a szemünket. mert hazudunk magunknak. mert elhisszük, hogy gyengék vagyunk. mert mindig befogjuk a pofánkat. mert amikor tennünk kéne valamit, rettegve elbújunk. mert ha a lustaság fájna, mi ordítanánk. mert mindig megmagyarázzuk, hogy miért nem érjük el. mert dagonyázunk a saját vereségeinkben. mert döglünk a tévé előtt, még akkor is, ha már nyakig benne vagyunk a szarban. mert sosem lépjük át a határainkat. és mert feladjuk. jó reggelt kívánok, de magunk erejéből lettünk senkik. aztán egyszer csak tépsz egy fecnit, és ráírod, hogy "Most valami új jön". jönni fog. egyetlen cetli képes megváltoztatni a gondolkodásod. és amikor már teljesen letettél mindenről, na akkor lép be az életedbe valaki vagy valami. akkor jön a változás. ha hagyod. hirtelen, nem számítva rá, csak jön. ha elkapod, a tiéd. ha elengeded, a másé. de az a valami - vagy Valaki - valakinek a változása lesz. onnantól kezdve mosolyogva alszol el és mosolyogva ébredsz. kinyitod a szemed, hogy láss. megcáfolod, hogy gyenge lennél. elérsz. de legfőképpen felállsz a szarrá ült foteledből és elkezdesz építeni. mindegy, hogy mit és hogyan. csak csináld. én is ezt tettem. kiléptem a gyepes komfortzónámból, felülkerekedtem önmagamon, és hagytam, hogy tengeni is úgy tengjek, ahogy más élni se tud.