30/Pontok és festék

és akkor most miről fogunk beszélni?

redőny lehúzva, gombok az ujj alatt, zokni a lábon, a plüssök még mindig itt, a tévé se szól, a Foals viszont jobban, a szoba közepén ülve hokedlin, fázva. körbenézek, megszokta a szemem a semmit nem látást. hajópadlózat erezete töri a talpam. orromat csiklandozza a frissen mosott pléd szaga. ülök a sötétben, semmit se tudva, mindent gondolva. ahogy szoktunk, tudod. földön hever megannyi festékes doboz és ecset. megfáradt, lepattogott kis ecsettestek. hagyom is őket, had pihenjenek. a sarokban ott áll a fehér vászon. méter szer méteres. nem több. pont elég. áthatolhatatlanul feszesre feszítem. a vászon az én szívem. előttetek feszes. kiöntök sárgát, pirosat, kéket és miegymást. belemártom a kezeim, ecset nélkül festek.

bőrszínűvel arcot formálok és nagy betűkkel felírom a vászon tetejére, hogy MÚLT. két szemet festek, egészen csillogót. hajat festek, selymeset. mosolyt festek, őszintét - vagy annak tűnőt. arcot festek, kisimultat. homlokot festek, ránc nélkül. sikerült megfestenem. és mennyire szép lehet valami. mert ennyire szép lehet valami. ülök előtte, ő az én képem. ragaszkodok hozzá, de pillanatok alatt előveszem a fehér festéket, és eltüntetek mindent. egy-két folt marad, a többitől megszabadítottam a vásznam, mint papírt a radír a grafittól. eltüntettem minden ajtót, fényt és színt. minden ajtód, színed és fényed. könnyebbé tettem a lapom; a szívem is.

festékbe forgatom ismét a tenyerem. szürkébe és feketébe. arcot formálok megint és most azt írom fel nagybetűkkel a vászon tetejébe, hogy JELEN. két szemet festek, megfáradtat. hajat festek, csak pár szálat. szájat festek, lekonyulót. arcot festek, tele ránccal. inget festek, sok pacával. nézz csak magadra. csupa festék az inged. jobb így? nem kérek választ.

és tudjátok, mennyire szeretem az apró kis hasonlatokat.tegnap utazás közben néztem a Holdat. elsőre ránézve teli volt. olyan egészen teljes. de nem. a bal alsó sarkából nagyon is hiányzott egy darab. és tényleg mindig az a picike kis rész a legfontosabb. anélkül nem egész az egész. bármennyire szép. és valahogy a hiányosság mostanában ismerősebb, mint a teljesség.

29/A válaszom: bogár.

érdekesek vagytok ti emberek. mindőtöket bizonyára a kíváncsiság hajtott most a bejegyzésemhez. mi lehet az a "bogár". na meg, mi lehetett a kérdés. igaz? ezek vagytok ti. kíváncsiak. mindig kíváncsiak. ebbe fogtok beleöregedni. 

és milyen elszomorító, hogy címszavakban az életem. fecni vagyok, néhány tintapiszokkal. hogy 5-6 sorral jellemezhető egy állapot, amit te hetek és hónapok alatt tudtál helyretenni magadban. pedig ennyi. 5-6 sor. ennyi a lényeg.

munkamorál. most mosolygok. eszembe jutott a két nappal ezelőtti szakdolgozat írás közben megejtett filozofálásom. napok óta már lassan ínhüvelygyulladást kapok a sok írástól. görcsösen dolgozok ki minden egyes mondatot, hogy a lehető legtökéletesebb munkát nyújtsam. amikor végeztem, leültem pihenni. megnyitottam a blogot, és heves gépelésbe kezdtem. és ekkor kezdtem el mosolyogni. hullazsákba való állapotban csak egy kis pihenésre vágyok, és a pihenésem egyenlő a munkámmal. tehát gyakorlatilag amit órákon keresztül csináltam, simán folytattam tovább; csak egy másik felületen, másról. ez a kulcs. mindent szerelemből kell csinálni. én szerelmes vagyok az írásba.

napi szokás. még mindig a bal cipőmet veszem fel először. még mindig két cukorral iszom a kávém. még mindig hátulról előre lapozom az újságot. még mindig pofákat vágok a tükörbe, ha egyedül vagyok. még mindig húzom a "Tolni" ajtókat. még mindig félek a bohócoktól. még mindig nem tudok egy betűt kétszer ugyanúgy leírni. még mindig imádom a homlokpuszit. és még mindig úgy nevetek, hogy a szám elé teszem a kezem. 

tenyeret tenyérbe. Gina szavait idézném: "valamivel több leszek, valakikkel pedig kevesebb". voltak, akik bérletet váltottak a világomba, de voltak, akik csak napijegyet. akik jobbá tették az életem, akik összetörtek, voltak akiktől tanultam és voltak olyanok is, akik arcon csaptak, hogy felébredjek. rengeteg ember volt és rengeteg ember lesz is. köszönöm, hogy vagytok és köszönöm, hogy nem. szükségem van rátok és rátok nincsen szükségem. mert ezek vagytok ti, ez pedig itt Én vagyok.

csempe érzelmek. sűrít, benntart, kipufog. ez a mechanikája. mindennek ez a rohadt mechanikája mostanában. felforgat, használ, hátraarc. polcról le, játszik, majd vissza porosodni. vagy rágyújt, elég, elnyom. hányféleképpen érzékeltessem még? ha pedig egyet megtanultam az az, hogy soha ne nézz hátra. bár biztos jó okod lenne rá. nekem is lenne jó okom rá. amire meg rájöttem, hogy várni a semmire vagy semmire se várni nem ugyan az. én eddig a semmire vártam, úgyhogy inkább nem várok semmire már. minden agyban dől el jobb esetben. és talán két másodpercnél tovább nézni valaki hűlt helyét, már egyfajta gondolkodás. talán még érzékeny vagyok rád, mint pupillára a fény, de már csukom a szemem. mert azt hittem, ott tudok maradni, ahová leültettél. de aztán rájöttem, hogy te arra születtél, hogy egy pillanatra a részem legyél, aztán eltűnj. olyan gyorsan hűltél ki, mint a reggeli kávém. és csak annyira maradok meg, mint az esőcseppek a hajadban. 

ablakrésnyi felismerés. mindig én voltam a befogadó. mindig ti voltatok a jelek. csak jöttetek és valamennyit itt voltatok. aztán elromlottam. és mint az áramkimaradásnál, néha csak pillanatokra, néha teljesen zárlatos lettem.  de mindig én voltam a test. aki nem esik arcra, aki nem ég hamuvá, aki nem ázik el soha, mert mindig van esernyője. ritkán fájt csak. az sem vészesen. szemben az árral. és? sose érdekelt. soha semmi nem érdekelt. nyilván azért tartok itt, ahol. és bizony, vannak jó párosok, pro és kontrák, ahol valaki ezt a szerepet, valaki pedig azt tölti be. 

fagyi vagyok, ami a betonon csattan.

szél vagyok, aki nekifut arcodnak.

szélvédő vagyok, vagy bogár?

28/Nullaóranegyven

és most töménytelen mennyiségű ágyneműs-napsütéses-merengős képet néztem a tumblr-ön. újra bebizonyosodott, hogy imádom az apró kis boldogságokat. ezek a képek most valamiért feltöltöttek. egy kicsit most jobban dobog a szívem. boldog lettem tőlük. úgy érzem, most kitisztult az elmém - ha csak egy egészen kicsit is - . napok óta és napról napra változnak bennem a dolgok. a saját szememben vagyok egyik nap különleges, másnap pedig semmi. a semmis napokon mindig eszembe jut hőn szeretett tanárom, Gincsai szavai: "Eszter. Maga egyedi és megismételhetetlen." ezek akkor és ott olyan súlyú szavak voltak, amik egy életre belém égtek. a szívem belső falára írtam fel arannyal. valakinek a whiskey. nekem ez jelent mentsvárat.

és ágynemű, és napsütés. csak fekszem. nagyjából úgy érzem magam, mint az állatok földrengés előtt. csak fekszem és pakolgatom a mozaik darabokat. te ide jössz, te pedig oda. így van ez. mindig ezt csináljuk. pakolgatunk. szia, örülök, hogy itt vagy, de már mehetsz is. vagy szia, szeretnélek befogadni a szívembe. vagy szia, őszintén mosolygok rád és azt mondom, teljesen túl léptem rajtad. mind ezt csináljuk. pakolgatunk. a fejünk felett pedig egyre nagyobb kérdőjelek lesznek. te is látod? sorakoznak a miértek, a bárcsakok, a talánok, a hiszemek, a mivan hák, és a társaik. mindegyiket megsimogatom és elengedem. mert így sosem lesz kész a mozaik.

igen, még mindig csak fekszem a világ legjobb takarója közt, a Rolling Stones-os pólómban és mezítláb. mérhetetlen nyugalom van most. az a fajta, amikor sétálsz a töltésen, érzed a bőrödön a napsugarat, lassan mész, nagyon lassan, a talpadat égeti a talaj, mintha parázson táncolnál, de jó nagyon. minden a tiéd. a fák, a bogarak, minden egyes fűszál. minden a tiéd. ott és akkor minden a tiéd. ezt a pillanatot élvezd ki, hiszen a pillanat is a tiéd. ja, elfelejtettem, hogy mi, emberek, elfelejtettünk élvezni pillanatokat. tervezünk, pakolgatunk. pedig sokkalta szebb életet élhetnénk, ha élveznénk a pillanatot. ha hagynánk magunknak, hogy élvezzük. de sajnos elfelejtettük. vagy genetikailag kimaradt belőlünk ez a komponens.

ha pedig úgy lesz, elzárom magam. mint a vizeket a csapok, szavakat a savak, gyökereket a gyökerek, agyadat a fejed, tereket a falak. a falakon - amiket emelek - a te neved a vakolat. ilyen ez. 

ha pedig úgy lesz, mindig kapható diszperzit.

és ezt nem én írom. mások írják bennem. 

a nyakamon a sugarak, a kezeid a sugarak, a kezeim a nyakadon.