35/A kis fekete lány

... Ott állt tegnap is abban a kereszteződésben, ahol minden nap eljárok. Talpig feketében volt, haját ide-oda fújkálta a decemberi szél. Úgy fújta a füstöt, mintha az élete múlna rajta. Most sem nézett fel, csak meredt maga elé. Látszólag semmiben sem különbözött a több ezer másik embertől. Ha csak nem figyeli őt valaki már napok óta úgy, mint én. Arcát pirosra csípte a hideg, nyakát puha kámzsa fojtotta, vállán nagy táska lógott. "Miért nem áll beljebb ez a lány, hát életveszély, ahogy ez közlekedik, vár valakire vagy mi a fenének szobrozik itt megint, nem hiányzik otthon vagy ez egyedül él és úgysincs miért hazamennie, meg különben is, menjen már innen, hát mindenkit feltart." - pár méter ellenére is szinte hallottam, ahogy az elé álló villamos vezetője öregesen morgott. De a fekete lány nem mozdult, kitartóan állt pálcika lábaival. Kétségbeesetten pislogott és zihálva vette a levegőt. Szűrőig szívta már legalább a huszonötödik cigijét. Én nem láttam máshogy, mint egy zokogó kisgyereket, aki sajgón lüktető szívét tartotta a kezében, kitéve azt a szmoggal telt téli hidegbe, mindenki szeme elé, és akire nem hogy rá sem néznek, inkább kikerülik, jobb esetben fejéhez vágnak egy fém százast, vagy odaköpik, hogy "Tedd vissza, majd begyógyul". Egy reményvesztett, kapálózó kisgyereket láttam, aki fuldoklik az emberi savanyúságtól, a metró torokszorító fülledtségétől, a mindennapok leskalpolt valóságától. Aki ha nem a szívét tartja a kezében, akkor egy vödröt, amibe belehányhat a sok mocsok miatt. Én ilyennek láttam. Láttam, hogy táskája egyre nehezebb, kámzsája egyre fojtóbb, a hideg még hidegebb lett. Duzzadt lába fáradtan fészkelődött csizmájában. Annyira útban volt, annyian botlottak belé, olyan sokan néztek rá úgy, mint a véres ingre. De a pálcikalábú fekete lány földbe gyökerezett, súlyai nem engedték szabadulni. Pedig ő minden nap úgy elszorítja az érzéseit, mint a zokni a bokát. Csak a sarki boltosnak tűnt fel rajtam kívül a kabátba burkolózó fekete lány. Ott kávézok minden reggel, valahogy mindig szóba jön. "Mert ez a pálcikalábú állandóan ott ácsorog. Mondja meg, hát mi baja van ennek? Reggel, még a nagy forgalom előtt már odaáll, este meg pont azzal távozik. Nem csinál az semmit, hagyja, hogy lökdössék a rohanó emberek. A Róka utcában lakhat valahol, tegnap arra láttam elmenni. Mindig mosolyog, de látszik rajta, hogy majd' el ég belülről." - magyarázta a boltos nagy meggyőződéssel. Mondtam is, hogy "Te hülye kis fekete lány, hát szedd már össze magad, nem vagy te olyan elveszett, mint ahogy azt gondolod, ha lepofoztak, hát pofozz vissza kétszer akkorát ha jól esik, fordulj meg és menjél haza, de soha többet vissza ne gyere, mert megszakad még az én szívem is a keserves kis arcodtól, aztán majd ketten állhatunk abban a kereszteződésben, ahol tegnap is álltál". Ugyanott állt ma reggel is, hetek óta húzódó szánalmam elől pedig már nem tudtam kitérni, ezért beugrottam a Gyorsba, hogy kávét vegyek a fekete lánynak. Gondoltam is magamban, jól fog esni neki ebben a hideg időben egy méregerős fekete két cukorral. Amikor odaadtam neki a kávét, nagy szemekkel nézett a fekete lány. Vörösre fagyott kezei hálásan fogták körbe a pici papírpoharat. Kérdeztem volna, de kérdeznem se kellett. Elég volt a szemébe nézni. Nyitott könyvként tárta elém a kis fekete lányt, a könyvbe pedig arany betűkkel volt beleírva: "Minden áldott nap kijövök ide. Nézem a rohanó embereket. Annyi ember szomorú. Egymást lökdösi a szomorú tömeg. De a nagy szürkeségben megbújó apró mosolyok hitetik el velem, hogy a bánat is csak egy állapot, ami ugyanúgy elmúlik. A szomorúság és a boldogság csak egy hajszálnyira van egymástól. Elég egy téli szellő, hogy átbillenjen. Ezek az utcai mosolyok, a könnyes telefonálások, a hidegtől átfázó ölelések, a sietség, de még a lökdösés is. Ez kell, hogy ne érezzem magam egyedül. Hogy nem az én szívemről van szó, hanem hogy mindannyian egy nagy szívdobbanás vagyunk, együtt dobogunk, együtt küzdünk, nevetve vagy sírva, de sosem egyedül. Az egyetlen hibánk, hogy nem figyelünk a másikra. Kikerüljük egymást, ahogyan a problémáinkat is. Nem kérdezünk, amikor szavak kellenének. Én azért jöttem ide, hogy érezzem a lüktetést. A város zaját. A benzinszagot. És arra vártam, hogy valaki észrevegyen engem, a kis fekete lányt, aki minden nap itt ácsorog egy üzenetként. Csak egy mosoly és egy fekete, két cukorral. Ennyi elég." Arra gondoltam, hogy azt a mindenit, te hülye kis fekete lány, szóval hát ezért állsz itt folyton. Te, aki nem kívülálló vagy, hanem pont hogy egy láncszem. Te furcsa kis fekete lány, aki mindenkit megszédített. Akit ha lökdöstek is kitartott. Aki akkor is mosolygott, ha mindenki bántotta. Akit a város monoton lüktetése éltetett. Ó, te erős kis fekete lány, aki hitt abban, hogy szeme egyszer valakinek elmesélheti a saját történetét, hogy ne sajnálják őt, hanem befogadják az üzenetet. Kis fekete lány, én sohasem láttam hozzád hasonlót. Te máshogy gondolkozó kis fekete lány, te édesanyák csodája, te árvák otthona, te szeretők lángja, te kis fekete lány. Útvesztők iránytűje légy, takaró annak, ki fázik, meleg simítás a gyámoltalannak. Maradj önmagad, kis fekete lány, akit azóta se láttam.