Szakadékkal teli a táj, szél töri a csendet,
Ülj le kérlek, most kell mély levegőt venned.
Fatáblára fehér papír, rajzoljunk egy jövőt.
Magas dombon kislányt ülve, reményeket szövőt.
Kékkel fessél égboltot, vágyj a magasságba
Méterekkel feljebb minden más a madártávba
Mert ki fentről kicsi, még túl nagy szíve lehet,
Minden egyes nyíló úton büszkén végigmehet.
Pirossal fess mosolyokat, mi aranyozza napunk
Emberséget, törődést, mik megnyitják a kapunk.
Elfogadni egymást és mellőzni a dacot
Bárdot dobva, békét kötve elkötni a harcot.
Fess sárgával napsugárt, mely a kedvünkért tüzel
Szerelmünknek lángjából mért mindig Te tűnsz el?
Nyújtsd a kezed, én most is melletted vagyok.
Bár oly sokan beszélnek, de mindannyian vakok.
Túl vizezett ecsettel mosolyogva sírást
Az ember meg amott egy jókora sírt ás.
Fejfára meg kormos betűk, dátumok és nevek,
Rossz emlékek, nyílt törések, mit az ember eltemet.
Mindannyiunknak vannak nehéz, nagy puttonyai
Sebek, rágalmak, kövek, szerelmünk szavai.
Fesd ezt meg feketével, lyukaszd át a lapot
Nyílj ki te is végre, úgy mint a kiskapud.
Azt mondják a zöld az nyugtat, én meg hiszek nekik.
Tárd ki karod, állj ki míg bírsz, ahogy erődből telik.
De mikor már nem lesz szíved az ember fiára
Jóságodnak, türelmednek, s mindennek hiába.
Akkor végy majd új lapot, fess majd egy új jövőt
Vagy akár a kislányt ülve, a reményeket szövőt.
Csak élj, mert élni igazán csak élve jó
Hagyni, hogy elsüllyedjen a meglékelt hajó.
Szentjánosbogárként őrzik álmodat az őrangyalok,
A tegnap határán oltárunk fényesebben ragyog.
Hunyd le a szemed, álmodj egy sokkal jobb holnapot,
Te sem vagy már, és én sem vagyok.
