-Senki nem kért arra, hogy maradj.
-Senki nem kért arra, hogy gyere.
Ha még két percig ott áll, a lelkét veszti. Pedig már ígyis rongyosra morzsolta az élet. Foltos, megsárgult, elhasznált anyag lett, mi egykor patyolat volt. Ami akkor fátyol, most dunna súlyra nőtte ki magát. Meg akart fulladni. A szavaktól, a helyzetektől, amik az élet szmogjaiként nehezedtek rá. Nagyon félt. Sosem hitte volna, hogy ilyen közel kell szembenéznie a legbelsőbb félelmével. Az meg csak vigyorog, nyálat csorgatva, hogy -Megvagy, hát megtaláltalak-. A fülében lüktetett a vér. Akárhova lépett, gödröket talált, falakkal elválasztott tereket, labirintust. Menekült volna, ha van hová. De a vörösen izzó Rémség a nyomában volt. Mindig fut előle, világ életében ettől rettegett a legjobban. Tudta, hogy nem ússza meg, hogy egyszer tényleg eljön a nap, amikor farkasszemet kell nézniük. Mert ez is kísérte mindenhová, ahogy a kedvenc farmerja 15 éves kora óta.
Nem vette le róla a szemét. A Vörös Rémség csak úgy izzott a maga rettenetességében. Tudta, hogy túl kicsi ez a lány ahhoz, hogy ellenálljon. A lány még magára is varratta, szinte bélyegként, pedig még a hideg is kirázta tőle. Bátor, aki a félelmével villog. És tényleg bátor volt. Sámlit húzott a Vörös Rémség elé, leült. Reszketve húzta meg magát, percek kérdése volt a mindent elsöprő fájdalom. Még a gondolatától is irtózott, hogy mélyre kell ásnia lelke legsötétebb bugyraiba. A Vörös Rémség otthonába. Az Emlékek földjére. A Felidézés hazájára. Ahol minden előkerül.
Folyt a nyála a Vörösnek, megkaparintotta a lányt. A karmai közt tudta. Úgy rángathatta, mint egy marionett bábut. Felnyitotta a lelkét, az elméjét, és a felismerés szélviharként söpört végig a lányon. A Vörös nem viccelt. A lány az emlékei minden egyes részletét újraélte. Amivel egyszer már megbirkózott, most újra a földre lökte őt. Felelevenedtek, amiket már rég elfelejtett. A saját maga elleni harcban sem győzött. Dagonyázott a vereségeiben. Mocsárként húzta le a csalódás. -Az emlékek sosem halnak meg- suttogta remegő hangon. Ha valami fájt neki az életben, akkor ez az volt. Szembesíteni mindazokkal, amiken csak hosszú idők után tudott túllépni, a legkegyetlenebb embertelenség a világon. De a Vörös nem válogat. Tálcán rakta a lány elé az összes részletet. Zokogva kapkodott a lány, hogy minél hamarabb átessen ezen a szívtelen kínzáson. Filmszalagként pergett le előtte minden, amit egyszer már lenyelt és megemésztett. Most visszahányta egyben az egészet. A mellkasa majd szét szakadt, olyan nyomás volt rajta. Mikor is a Vörös higgadni kezdett. Látta azt az elgyengült testet, aki ott kuporgott a sámlin, minden reményét, minden büszkeségét, mindenét elvesztve. Rakott volna elé jó emlékeket, de ezek után már hiábavaló volt. A lány felállt, elindult, és most az egyszer a Vörös nem eredt utána. Összetörve sétált a lány az első fényes utca felé, mindegy volt neki, mi vár rá ott, csak el innen. A Vörös távolról figyelte az egyre kisebbedő alakot. És akkor történt, amit se a lány, se a Vörös nem gondolt ezelőtt: a lány visszafordult, és bár szétzilálva, izzadtan, kimerülten, de rámosolygott a Vörösre. Mert az egész kálváriának oka volt. A lány életében először hálás volt az emlékeinek. És a Vörös megintcsak jól időzített. Egyébként hogy találta volna meg a lány a fényes utcát?
