Remegve szól a szív, ki már rég hontalan.
Szétzilált, keserves, csak egy hajléktalan.
Hányszor kiabált, hogy fél, szorongva lüktet,
Vert, de nem találta, mi a boldogságba lökhet.
Egykor még tüzelt, heves volt és meleg,
Ki ezt elveszi tőle, a Világ rossza lehet.
Puha ágy ölelte, szerető kéz fogta,
Tenyerében óvva, féltve, szeretve tartotta.
Sohasem sírt, csak dobogott Neked,
Megköszönve azt, mit adott a Te kezed.
Ő csak azt szerette volna, ha örökké így marad,
Ha a Te szíved őhozzá végleg odatapad.
Kettő közt a híd folyton virágozzon,
Bánatot létünkbe ő véletlen se hozzon.
És ha félre is vert néha, mindig jóvátette,
Az őt ért sebeket hamar eltemette.
De nem vigyáztunk rá, méregbe fúlt bele,
Nem volt már eléggé senki sem vele.
Egyedül kalimpált, nem volt már párja,
Hogy a másik test őt a szívébe zárja.
Hiányoztál neki éjjel és nappal,
De azt kérte tőlem, hogy kezdjük tiszta lappal.
Nem tudott már tovább reszketve dobogni,
Mikor nem nézted másnak, minthogy ő is csak holmi.
Annyiszor bántották, ő mindig elnézte,
Magában sorsát békésen intézte.
Úgy szeretett Téged, hogy az már új fogalom,
De meghalt, temetem, mellkasom szorítom.
Ha lehunyja kis szemét, csendesen sírdogál,
Nem hitte volna, hogy beáll a szívhalál.
És bár leállt, többé nem simogat,
Tovább zakatol Érted, mint egy kisvonat.
Mert emlékezni fog rád, míg szív marad a szív,
Talán egy fájó éjszakán újra téged hív.
Kérlek, akkor állj fel és nyisd ki az ablakod,
Hajtsd fel neki szeretettel puha kis paplanod,
Mert elrepül majd oda, én elküldöm hozzád,
Hogy könnyedet törölje, vigyázzon terád,
Mint anya a gyermekre, hisz ő az őrangyalod,
Meg fog gyógyulni, feltámad, ha hagyod.
