Szenvedélyesen szerettem írni. És most azt érzem, hogy talán semmi nem volt még ennyire rémisztő, mint egy villogó kurzor.
Minden megváltozott. Egy kicsit túlozva olyan ez, mint mikor az akrobatának eltörik a bokája, hosszú, fájdalmas gyógyuláson megy keresztül úgy 4-5 hétig, de hát ez az álma, mindene a gerenda, és reszketve lép be újra a tornaterem ajtaján, hogy vajon csinálja-e tovább, vagy dobja el az életét, a sikereit, az elismeréseket. És ott áll a barna zománcos vasajtó előtt, amit annyira nehéz kinyitni, és csak áll, és azon mereng, hogy ez vajon a karma, vagy miféle földöntúli jel, hogy megsebesült, van-e üzenet ebbe az egészbe, vagy csak tudja be a saját bénaságának. Előre-hátra szambázik az öltözők előtt, majd belép a terembe. A reflektorok, a kikopott zsámolyok színe, a bordásfal szálkái és a gerenda, ami évek óta ugyanott áll rendületlenül, erőt adott neki. Hogy lehet bármilyen sérült, fájhat akármennyire, elveszhet akárhol, ő akkor is egy akrobata. Nem színész, nem tanár, nem adminisztrátor, de még óvónéni sem: akrobata. Hogy belebújhat akármilyen bőrbe, játszhat akármilyen szerepet, ő mászni tud jól és ugrálni és bukfencezni és levegőbe repülni. Majd odasétál szeretett gerendája mellé, nézi, nézi, megsimítja, leveszi a cipőjét - a zokni alól kivillan a bokasín - elrugaszkodik, felszáll a gerendára, de olyan kecsesen, mintha lepke volna, kiegyenesedik és végigsétál. Ez ő. Ez az ő terepe. És akkor, abban a pillanatban érzi azt, hogy nem is kíván semmi többet, csak had csinálhassa ezt élete végéig. Ez az élete. Szenvedett, megtört, sírt, könyörgött és imádkozott. De mindvégig megmaradt a hite. Így tudott újra önmaga lenni, így folytatta tovább azt, amit elkezdett, így kapta vissza a lelkét.
Nekem is ez kell. Farkasszemet nézni önmagammal, tudod, amikor még a hideg is kiráz, és hiába félek, hiába bizonytalan minden, hiába törtek meg pontosan 10 hónappal ezelőtt, hiába vették el majdnem az álmaimat és hitették el, hogy nem vagyok elég jó, ki kell állnom önmagam mellett. Lehet, hogy csak 10 hónapra rá, az is lehet, hogy borzasztó nehezen, de mankót adni a saját kezembe, hogy meggyógyuljak. Hogy visszakapjam én is a lelkem. Mert vissza akarom kapni a lelkem. Anya is megmondta: "Gyermekem, írd ki magadból. Régen is az segített.". Hát végül is ja. Ámen. 10 hónap síri csend után, szembenézve a legbelsőbb félelmeimmel, sebeimmel és megcsonkított zsigereimmel, újra írok. Hogy adjak, hogy segítsek, hogy hazataláljak.
