50/Csendem

Üres vagyok.

Nem tudom, hol fogytam el.

Mióta nincs, mi biztot ad, nem tudom.

Mit tehettem, miért eddig bűnhődök, s mit nem.

Hideg kezeket fogok, s még így is ők engednek el.

Nem lehetek társad a társtalanságban, ez más.

Máshogy fogjuk fel - mondtad -, nem hiszek neked.

Hazudj magadnak, nekem nem tudsz, ismerem szemed,

mely nekem világűr ebben a nappal is tartó éjfeketeségben.

Mióta ismerlek, minden nap gyászollak, nem élsz.

Csak test vagy, néhány kiló, csak hús, vér nem.

Nincs már mozgás sem benned, fekete iszap.

Milyen érzés egy életet leélni sivár lélekkel?

49/Úgy maradt

Mellettem tested nyomata, mint álmos lepedőben nyugvó régi kép, úgy maradt.
Kezem, mi Te vonaladra siklik, s melyet görcs húz, hogy nem vagy, úgy maradt.
A papucs, mit ágyunk mellett hagytál, s ki reméli majd visszatérsz, úgy maradt.
Mosolyom, mit derűm, s volt, inkább reszketésem álcájaként hordtam, úgy maradt.
A fény, mely nálam tőled-érted-hozzád ragyogott - s most elzárom tán -, úgy maradt.
Vérzésig lobbanó vágyam, mit irántad érzek, s nem bír nyugodni, úgy maradt.
A tudat, hogy nem kellesz, mégis minden imám Te vagy, úgy maradt.
Hazug szerelmem, hogy kitartok, s valahol a végén veled halok én, úgy maradt.
A fohász, hogy feloldozzanak a mázsányi súly alól - miattad -, úgy maradt.
Lelkem, mi szeretett s menekült, mint Tőled félő skizofrén torzszülött, úgy maradt.

A láng, a hit, a báj, a szó, a lét, a seb, a félsz, a jó, akaratom, bánásom, érintésem, látásom

Együttes erővel, minden, mi én vagyok, s tán jobban, mint valaha:
Úgy maradt.

48/Mindig hiányzol

Mikor ébred a Nap, de Te nem tudod, hánykor,
mikor érintésem húz ki a szürke félhomályból,
Bódultan eszmélsz a vélt tragédiából,
Csak álmodtad, ne aggódj, mindig hiányzol.

Magadba nézve semmi újat nem találsz,
Nem bánt senki, egyedül Te vagy, aki gyaláz.
Minden szavad kérdés, mi elhangzik a szádból,
Mégis Neked hiszek, hidd el, mindig hiányzol.

Érj hozzám, bőröd sóként marja testem,
Még most is azt hiszem, Te vagy, kit kerestem.
Szerelemékszer, de leestél a láncról,
Sehol sem talállak, mindig hiányzol.

Féregrágta világ, besárgult fényképek,
Rólunk árulkodnak, de mára csak emlékek.
Nem vagy itt, de bennem élsz, lehetsz Te akárhol,
Remegve várlak, tudd, mindig hiányzol.

Csak Rád számítok, mégis így félek legjobban,
Te érdemed, hogy szívem még egyszer megdobban.
Hűlt helyedet nézem, ne, már megint hibázol,
Had legyek a bűnöd, jövök, mindig hiányzol.

Mikor elég volt a szó, tettet nem kíván semmi
Megpróbálunk egymás nélkül félemberek lenni.
Repülj madár, csak a szél az, mit kijátszol,
Örök boldogság, te Édes, mindig hiányzol.

47/Idő rabjai

Kattog az óránk, siet az élet
A múló percek pora betemet téged.
Mosoly vagy seb marad, több, ami fáj
Könyörtelen, ha menni muszáj.

Nem mindig hálás társunk a pillanat
Sokszor csak kérdőjel, mi utána megmarad.
Megállni nem tud, állandóan lohol,
Hajunk fehér lesz, az arcon ránc honol.

Fojtani is úgy tud, mint a legerősebb spárga,
Ő nem kifogás, melletted ő ki nem állna.
Egy világ hódol neki, ő a legnagyobb király
Mégsem tudjuk egyikőnk se ezután ránk mi vár.

Pénz, élet, szerelem, minden Ő egymaga
Más lenne a világ, ha nem a markában tartana.
Határidők nélkül egy korlátunk törne le,
De így ember emberfiát soha meg nem értene.

Mennyit ér egy perc, egy elfojtott gondolat?
El tudjuk egy percre hagyni a gondokat?
Csak hagyni magunkat, hogy sodródjunk az árral,
Lépést nem tartva a rohanó világgal.

Élvezni egy percre, hogy élheted az élted,
Mert sokszor még egy perc sincs, míg tart egy kicsiny élet.
Az idő rabja vagy, de Te légy hálás neki,
Ha csak egy percre is, de anyád kezét kezedre teszi.

Sosem érjük utol magunk, ez a legnagyobb csapda
Sokszor reméljük, az idő bárcsak jobbat adna.
Adj magadnak jobbat, vedd le most az órád
S töltsünk el így ketten egy elfeledett órát.

Idő marionettjei vagyunk mindahányan,
De a korlátok mögött egy sokkal szebb világ van.
Az időhöz kötődésünk tegyük félre innen,
Engedjük el hát, s meglásd, miénk minden.

46/Én tudom

Én tudom. Tudom, milyen hazafelé futni az esőben ernyő nélkül. Tudom, milyen beszorulni 50 emberrel a hármas metróba. Tudom, mennyire fáj, mikor az új cipő feltöri a lábam. Tudom, hogy ami két mondatnál hosszabb, az hazugság. Tudom, milyen érzés, mikor a vidéki levegő arcon csap a nagyvárosi szmog után. Tudom, milyen szédülni a magasságtól és fulladni a mélységtől. Tudom, milyen gyermeki láz fut át rajtam a nyár első rágógumis fagyijától. Tudom, hogy te nem hátulról előre lapozod az újságot. Mindig tudom, hogy a negyedik kávétól már fájni fog a szívem, mégis megiszom. Tudom, ismerem azt a másfél percnyi sóhajt, ami két busz közt szakítja ki magát. Tudom, hogy milyen utolsónak lenni és csak anyáméktól tudom, milyen elsőnek. Tudom, milyen a magassarkú kopogása. Ismerem a Holdat. Tudom, hogy a legközelebbi joghurt is pofán köp kibontáskor - én szeretlek, te miért nem? -. Tudom, milyen a reggeli napfény, ami bőrömet éri, vagy az első hópehely, ami rám száll. Fel tudom venni a városok ritmusát, kár, hogy néha ők nem akarnak velem táncolni. Tudom, milyen érzés torkod szakadtából kiüvölteni magadból a rosszakat. Tudom, milyen szabadnak lenni. Ismerem azokat a pillantásokat, fél mosolyokat, félő érintést, az egy lépés távot. Tudom, milyen. Tudom, milyen a tenger illata, a külföldi vihar, a villámlás. Tudom, hogy a szőkéhez mindig tartozik egy fekete. Tudom, milyen nélkülözni. Tudom, milyen az ablakban állva, zokogva várni, hogy hazaérjen. Tudom milyen, mikor hiányzik, de mindig csak utólag tudom, milyen, amikor én. Tudom a kérdéseket és kérlek szólj, ha tudod a válaszokat. Ismerem az emberi lelkeket, fél szóból is tudom, ha valami bánt. Tudom, hogyan ölel az ágy melege. Tudom, milyen király érzés egész nap fetrengeni egy három számmal nagyobb pólóban. Tudom, milyen a nap első slukk cigije és tudom, milyen utána a hányinger. Tudom a biztonságot, mikor jó helyen vagyok, és a kétségbeesést, mikor nem. Ismerem a zenéket, amiktől libabőrös leszel és tudom milyen bár hangod van a zuhany alatt. Tudom az elejét, tudom a végét, de a közé eső részt valahogy sose. Tudom a mámor érzését, tudom a szelet, tudom a futást, az érkezést, de mindnél jobban tudom, hogyan távozzak. Tudom a rossz döntéseket, tudom a jókat is, tudom a menekülést, tudom az űrt, feküdtem ezzel és sajnos már keltem is, de könyörgöm; ki nem? Tudom, milyen egy hónap alatt 3 helyen lakni, ismerem az érzést, mikor fedél alatt is hajléktalan vagy. Tudom a légszomjat az adrenalintól, tudom a pániktól is. Ismerem az átverés, a kihasználás, a dac és a szenvedély minden mesteri módszerét. Tudom az igeneket, a nemeket, a miérteket, a miért nemeket, a ne menj elt, a gyere visszát, a majd jövököt, a nem jövököt, a befogadást, a megfogadást. Én tudom. És te?