18/Csak egy mondat

...Végül, hogy a sikertelen elvonókúrák után Rexi végre leszokjon a kábítószerről, szerettei segítségéhez fordult tudván, hogy családja, mely olyan erős, mint a szikla, képes túllendíteni mindazon fájdalmon, melyeket a sorozatos próbálkozások okoztak, és felépíteni együtt, közösen egy olyan új világot számára, mely nem tökéletes, de a hozzá hasonlóknak mégis rózsaszín, s mely tud adni annyi boldogságot és reményt, hogy elhiggye, van miért tovább élnie, hiába a rengeteg kudarc, félelem és rettegés, melyek miatt droghoz nyúlt, de belátni, hogy értékes ember, értékes gondolatokkal, melyeket kár lenne semmibe nézni, melyekkel szakmás, hiteles, új ember is lehet, új célokkal, új felfogással, amit már nem csak ő, nem csak a családja, de egy méltó társ is el tud fogadni, akivel egy gyönyörű családot alapíthat, s így már lesz mibe kapaszkodnia, lesz kiben hinnie, ha már eddig magában nem hitt, ha már a drogok világa magával sodorta, de képes a változásra magáért és másért, és igen, ebben hisz, ebben hisz a legjobban Rexi, a széltépte, szívszaggatta fiatal, aki valóban az utolsó pillanatban tért vissza közénk a kábítószer húsmarcangoló karmai alól. 

17/Akarom

Torkom szakadtából üvöltöm, hogy AKAROM,

Satírozva látni halvány, meggyötört alakom.

Látok egy szivárványt, hétszín, mint a virág,

Csakhogy a miénk egy rémisztő, szürreális világ.

Mi van itt kérem? Csak a baj baj hátán,

Akarhatnék sokat, de én tanultam más kárán.

Megelégszem ennyivel és elmondok egy imát,

Mert mindenem megvan, míg más segítségért kiált.

Csak felejtést akarok, örömöt és szépet,

Elégetni magamban minden régi képet.

Hogy ne jusson eszembe minden szalmaszálról

Minden emlékfoszlány, mi mögöttem táncol.

Hatalmába kerít a puszta akarat,

Szidom is emiatt jó sokszor magamat,

Akarat, egy lépés az újrakezdéshez,

Vágyak sokasága, mely tudom, hogy csak mérgez.

Akarnám, hogy a felejtés olyan könnyű legyen,

Hogy szívemre semmi mást, csak puha bársonyt tegyen.

De súlya túl nagy ehhez, nem bírom erővel,

Hiába harcolok, én tudom, hogy csak Ő kell.

Semmibe venni minden megtörténtet,

Ez az egyetlen, mit megfáradt szív kérhet.

Feledni az arcod, túllépni fölötted,

Nem érdekelve, hogy sok jó áll mögötted.

Lesz az a pont, hidd el, mikor már nem ugrok nevedre,

Mikor már nem várlak téged az ablakra meredve.

Csak szeress még kicsit, nem kérem sokáig,

Elég lesz, ha engem akarsz csendben, mindhalálig.

16/Egy perc és újra

( Az anyag Kreatív írásra készült. )

2012. február 13, péntek. Ez állt a helyi lap fejlécén, amit már-már rongyosra szorongatott nyirkos kezeivel a vonatra várva. Melanie érzelmei akár a hullámvasút: az izgalomtól szédelegve cikázott fel s alább. Az apró kérdőjelek a jövőt illetően majd kiburjánzottak a fejéből a hajtövein át. Szemmel látható volt a félelme. Annyira bizonytalan minden. Annyira hihetetlen. A javarészt keserves múltja most talán egy csapásra indult útnak a reményteljes jövő felé. Eltörölni mindazt a sérelmet, meghurcolást és kiszolgáltatottságot, amit az elmúlt tíz év keltett életre. Valószínűleg egész életében görcsbe rándul a szíve, ha erre a tíz évre gondol. A gondolat terhétől meggörnyedve ült a váróban, s a borzasztó fagy teljesen elvette minden erejét. Csak várt. Maga sem tudta mire. A vonat visítva, csikorogva érkezett a pályaudvarra. Ódivatú, ütött-kopott kis szerkezet, melyről az idő vas foga még azt a szép türkiz mázat is lemarta. Rozsdás kis lábai szüntelen igyekeztek, s engedelmesen álltak meg a masiniszta parancsára. Fölötte hatalmas füstfelhő, melyet a mozdony köhögött ki a fáradtságtól. Melanie magát látta benne. Egy megtört, szívéttépett kis lény, aki minduntalan szolgálja feletteseit. Óvatosan lépett a vonat peremére, hiszen vastag jégpáncél borított minden egyes fokot. A kabin melege lágyan simogatta arcát. Ideális állapot az emlékezésre. Mel újra a tíz évre gondol, s arra, ami azelőtt volt. Könnyes szemmel és remegve nosztalgiáz. Látja maga előtt a napot, amikor még ott volt mellette. Amikor még minden olyan egyszerű volt. Érzi bőrén a nyári napsütést, és látja az eres-megfáradt szemhéjai mögött Annak a júliusnak a sárgáját. Emlékszik a kézre, melyet már befogott 30 év nikotinja, de a körmök még mindig meggypirosak. Emlékszik arra a szőkére is, arra az aranyló, csillámló bársonyra, amilyen Neki volt. Emlékszik a mentaszínű szalaggal átkötött cipős dobozra, melyben a közös csecsebecséket gyűjtötték. Rengeteg levél és szamárfüles, összegyűrt fotók, préselt virágok, és mindenféle haszontalanság. És emlékszik a saját maga hangjára, mint boldog kisgyerek, aki repesve kiabálja Neki, hogy „anya, anya, nézd milyen gyönyörű kavicsot találtam!”. Jenny gyönyörű nő volt. A legszebb a városban. A hölgyek netovábbja. Lehengerlő humorral és elképesztő energiával rendelkező asszony. Melanie pontosan emlékszik rá. Emlékszik a nevető zöld szemére, mely csupa jóságot sugárzott, a púderszínű topánjára, és a szoknyára, amit mindig hordott. Ha megfogták egymás kezét az nem kérdést, hanem mesélést jelentett. Egy mesét, amelynek mondanivalója, hogy „igen, Mi egy család vagyunk, igen, Ő az anyukám.”.És nagyjából annyi emléke van még, amennyit elraktározhatott egy tíz éves kisgyerek. Az önfeledt, életvidám emlékek, az emlékek, melyek azelőtt voltak, mielőtt a ménkű becsapott Melanie életébe. Tízedik életévét töltötte, amikor Jenny beadta az árvaházba. Megoldhatatlan adósságspirálba kerültek, s egyik napról a másikra történt, hogy már nem tudta eltartani a kis Melt. Minden, amit azelőtt felépített, elveszett. Mel számára nem maradt más, csak a kemény szalmaágy, a koszos, repedezett falak, és a hűlt vacsora, amelyet az intézet kínált neki. Vaskalapos nevelője megkeserítette életét. Jenny megígérte neki ott, a bejárat küszöbén, hogy visszajön érte, s hát egy tíz éves kisgyerek kinek is hihetne jobban, mint az édesanyjának. Tíz év telt el. Időközben Jenny gondolkodása megváltozott. A szégyentől és a kétségbeeséstől úgy gondolta, Melnek nincs szüksége rá többé. Lemondott a kislányról, nehezen, de beletörődött, hogy talán így jobb sorsra juthat, s hogy többre viszi majd, mint ő. Tíz év elég volt Melanienak, hogy feldolgozza anyja elvesztését. Felnőtt. Kilépett az árvaházból, és hosszas tanakodás után, de végül két év múlva felkereste anyját. Jenny ekkor már 12 éve élt New Yorkban. Új életet kezdett. Nincs családja, de helyrerakta az életét. Rengetegszer gondolt lányára, elképzelte, hogy nézhet ki, felidézte az apró anyajegyet a bal csuklóján, gondolatban számtalanszor adott csókot a homlokára és kérte a Jóistent, hogy óvja a bajtól. Sosem gondolta volna, hogy Melanie megkeresi őt. Világmegváltás volt a hívás, amiből semmi mást nem értett, csak ennyit: „Melanie vagyok.”. A sokktól megrészegülve csak habogott. Végül sikerült egyeztetni egy időpontot, amikor Mel meglátogatja őt, hogy feltegye mindazt a kérdést, ami tíz év alatt gyűlt össze benne.

A vonat hirtelen befékezett. Melanie megérkezett New Yorkba. A szíve majd kiugrott a helyéről. Izgalom és félelem elegye. Nem túl jó páros. Az ember ilyenkor a sima úton is képes elesni. És akkor, mint valami villámcsapás, úgy érte a felismerés. Az utca túlsó oldalán ott állt Jenny, a púderszínű topánjába és abba a szoknyába, amit mindig hordott. A haja is megmaradt a réginek, derékig érő, aranyszín pompa. Melanie torka elszorult. Ott állt előtte az emlékei eleven képe. Már felkészült mit mond majd neki. Csak a pillanatot várta, hogy végre hozzászólhasson. Egyre közelebb ért. Már szinte csak karnyújtásnyira volt tőle az álma, a biztonság és a hús-vér lény, amit annyira szeretett. Ekkor Melanie boldog mámorát a fájdalom és a rettentő ricsaj szakította meg. Eluralkodott felette a rémisztő sötétség.

2012. február 13, péntek.

Meghibásodott jelzőlámpától megháborodott autós okozott halálos balesetet a Wall Street 43. sarkán, melynek következtében a fiatal Melanie Sparks azonnal életét vesztette. „Feltehetőleg a jelzőlámpa a fagy miatt ment tönkre”- állítja a new yorki katasztrófavédelem szóvivője. A körülményeket még vizsgálják, további információkat még nem áll módunkban közölni. 

15/Lennék én

Lennék én a fényed,
Lennék én az árnyad.
Lennék a párnád,
Lennék puha ágyad.
Lennék én a kérdés
És lehetnék a válasz,
Lennék a rossz időkben neked méltó támasz.

Lennék univerzum,
Hogy ha lecsukod a szemed
Lennék az igaz szó, mikor kimondom a neved.
Lennék esőcsepp, mi párkányodra cseppen,
Kéz a kézben törölhetnénk le azt mind a ketten.

Lennék én 1 test, de mindez hiába,
Ha te vagy bennem életem egész világa.
Lennék fehér vászon, tiszta, mint a harmat,
De a régmúlt bűneink a szívembe marnak.

Lennék én egy tető, mely elfedhetne téged,
Hogy soha többet ne legyen emlék, ami éget.
Lennék, hogyha engednéd, hogy legyek,
De most messze állok Tőled, és inkább tovább megyek.

( Az anyag Kreatív írásra készült. )