Kapaszkodtam az ágyamba és nem akartam elhinni, hogy igaza volt Zsuzsának. Elhasznált szavakhoz ragaszkodtunk elhasznált emberektől. Már rég üres terekre mondtuk, hogy a miénk. A nem létező lehetőségekben hittünk. Összeragasztott barátsággyűrűket viseltünk az ujjunkon. Sört ittunk minden pénteken egy szétfoszlott társasággal. Kitört hegyű ceruzával rajzoltunk. Kiteregettük a száraz ruhát. Órákig szívtunk leégett csikkeket. Hintáztunk a játszótéren, ahol csak mászóka volt. Egy képzett világba ragadtunk. Egy kényszerképzettbe. Akkor, azon a májuson döntöttem el, hogy rábólintok arra, amit annyira utálok. A fővárosba költözök.
Hideg zuhanyként ért mindenkit. Sosem fogom elfelejteni anyám könnyes pillantását azon a szeptember 28-ai, kora hajnali napon. Akkor nem sírtam, csak utána fél évig. Az egész életem belefért egy kis tranzitba. Mindenem, amit 21 év alatt kaptam, vettem vagy összegyűjtöttem. Egy tranzit. Ennyi egy élet. És milyen érdekes belegondolni, hogy egy teljesen új élet kezdetéhez csak 250 kilométer és egy nagy sóhaj kellett. Meg pénz, mondaná apám. De tudtam, hogy ő ezt úgyis megoldja. Mindig mindent megold. Apám erős ember, de amikor az új lakásom ajtajában álltunk elbúcsúzva egymástól, ő is elgyengült.
Emlékszem, elsőként az erkélyre mentem ki. Ott álltam egy teljesen ismeretlen városban, egy ismeretlen lakás balkonján a szinte ismeretlen emberekkel. Szívtam magamba a szmogot, amit azóta se tudok nagyon megszokni. Arra gondoltam, mit keresek itt. Mi a szart keresek itt? Másvilág az, vigyázz magadra, itt vagy otthon, mondták a többiek, de én nem hittem nekik. Adjatok időt, és itt is otthon leszek. Aztán instant levesek, kész pudingok, tartós tej. Tényleg minden más volt. Életem egy nagy része a tömegközön zajlott. Három perc unalom, amíg a metró megjön. Látni egy csövest, ahogy a bokorba szarik. Nadrágot cserélni, mert átázott a papírpohár a kávétól. Feltérképezni az Ismeretlen Várost. Mézet könnyezni. Könyvesboltokban keringeni, holott sosem volt pénzem. Lopva kiolvasni egy-egy mondatot egy új könyvből. Megalázkodni, engedelmeskedni, elfogadni, ahogy eddig sose. Ilyenekkel telt el.
És eltelt egy év és 5 hónap. Annyira nem vettem észre, hogy így megy az idő, mint ahogy azt sem, ha ékezet nélkül írok. Egyszerűen megszoktam. Megszoktam az időt. Hogy minden hónapban egyszer hazamehetek, hogy meddig tart egy munkaidő, hogy meddig van nyitva a sarki kisbolt, hogy mikor kezdődik a sorozatom, és hogy hány percenként jár a 75-ös. Hogy fényvillanás alatt válunk felnőttekké. Apám azt mondta, most még csak eljátszom, hogy felnőtt lettem, és valahol igaza is van. De apám is így kezdte. Próbálgatta a képességeit, feszegette a határokat, kereste a lehetőségeket. És mégis az egyik legjobb ember lett a világon. Mindenki így kezdi, ahogy én. Mert az új élet egy anyatigrist szakít fel bennünk. Egy harcoló, küzdő, kitartó anyatigrist, aki sohasem áll le. Akit sohasem lehet leállítani. Aki ha nehéz is, erején felül csinálja tovább. Ha viszont könnyű, akkor hálát ad és megbecsüli. Mert igazából ez a két dolog határoz meg minket. A türelem, amikor semmink sincs, és a hozzáállásunk, amikor mindenünk megvan.