Kezem, mi Te vonaladra siklik, s melyet görcs húz, hogy nem vagy, úgy maradt.
A papucs, mit ágyunk mellett hagytál, s ki reméli majd visszatérsz, úgy maradt.
Mosolyom, mit derűm, s volt, inkább reszketésem álcájaként hordtam, úgy maradt.
A fény, mely nálam tőled-érted-hozzád ragyogott - s most elzárom tán -, úgy maradt.
Vérzésig lobbanó vágyam, mit irántad érzek, s nem bír nyugodni, úgy maradt.
A tudat, hogy nem kellesz, mégis minden imám Te vagy, úgy maradt.
Hazug szerelmem, hogy kitartok, s valahol a végén veled halok én, úgy maradt.
A fohász, hogy feloldozzanak a mázsányi súly alól - miattad -, úgy maradt.
Lelkem, mi szeretett s menekült, mint Tőled félő skizofrén torzszülött, úgy maradt.
A láng, a hit, a báj, a szó, a lét, a seb, a félsz, a jó, akaratom, bánásom, érintésem, látásom
Együttes erővel, minden, mi én vagyok, s tán jobban, mint valaha:Úgy maradt.