11/Színezd újra

tapasztalatból tudom, válsághelyzetben mindent megváltoztatnál magad körül, ha tehetnéd. nem csak körülötted, magadon még inkább. elégedetlen vagy a teljesítményeddel, problémáid vannak a párkapcsolatban, valahogy mintha minden ellened működne. belenézel a tükörbe, és egy összetört, kimerült nőt látsz, aki mindenre hasonlít, csak önmagára nem. felveszed a kedvenc blúzod, amivel annyi férfi fejét csavartad már el, de most csak egy többtonnás jószág képmása vagy a saját szemedben. felviszed a kedvenc rúzsod, amivel minimum Angelina Jolie-nak érezted magad mindig is, de most mélyen suvasztod el a táskádba, hisz szerinted ez már csak ront az amúgy is borzasztó képen. aztán nézed magad tovább, és rakoncátlan fekete fürtjeidet, amiket eddig annyira imádtál oly sok éven át, most legszívesebben ollót ragadnál, és tőből levágnád az egészet. két doboz cigaretta és egy hektoliter kávé társaságában ülsz a konyhádban, mint egy rakás szerencsétlenség, és azon tűnődsz, mi legyen az első lépcsőfok a változás létráján. merthogy mindenképpen változást akarsz. aztán másnap a drogéria színes sorai közt mászkálva támad egy ötlet, amit a Jóisten sem verhet ki a fejedből, mert olyan makacs vagy, mint az öszvér: hajszínt váltasz. feketéből vöröset varázsolni még Óz se tud elsőre, ennek ellenére te igazán elégedett vagy, hogy tettél valamit a saját boldogságodért. csak hogy ez tart két hónapig. ez idő leteltével újra csak azt a balféket látod magadban, mint ahogy azelőtt. magadat csak "Gyufafejnek" csúfolod. szomorúságodra legjobb gyógyír a fodrászüzlet, ahonnan immáron szőkén lépsz ki, hasonlóképp, mint Marilyn Monroe. már csak az a szép fehér ruha hiányzik. az emberek tekintete megakad rajtad, újra boldog vagy, hogy felfigyelnek rád. azonban ahogyan a belvárosban szambázol már órák óta, a kirakat üvegéről egy idegen csillan vissza rád. pont úgy mozog, ahogy te. követ. hirtelen megállsz, és szinte beleszédülsz a felismerésbe: az az idegen Te vagy. farkasszemet nézel magaddal. és hirtelen, mintha egy filmet pergettek volna le lelki szemeid előtt, végiggondolod, hogyan jutottál el a feketéből a szőkéig, és hogy mennyire kontrasztos a két dolog. hogy mennyire más vagy ezzel a színnel. hogy ez az ember, akit most annyira bámulsz az üzlet üvegén, abszolút nem te vagy, csak egy félresikerült klón, akinek a primitív kis próbálkozásai igazán nevetségesek. és tovább gondolod, hogy találtál-e megoldást a gondjaidra, kitűnőek lettek-e a teljesítményeid, jobb-e a párkapcsolatod, és rájössz: semmi sem változott valójában. az önképed néha-néha javult, pillanatnyi örömöket ugyan szereztél magadnak, azonban ezekkel ugyancsak elbuksz, ha sorsdöntő alternatívát nem találsz hamarább. aztán felteszed magadnak azt a kérdést: ha visszafestem a hajam feketére, visszakapom a régi életem? és bevallod őszintén, ott, a placc közepén ácsorogva: a karriered egészen jó, a kapcsolatod biztos alapokon nyugszik, minden apró problémádra van megoldás...nincs is olyan nagy baj az életeddel. csak volt egy időszak, amikor nem találtad a helyedet, és pánikodban ebben a szélsőséges változásban láttál megoldást. és igen, mióta visszakaptad a régi hajadat, szereted az életed. megnyugodtál. majd előveszed a naplód, fogod a ceruzád és gyöngybetűkkel írod bele: ÖRÖKKÉ FEKETE MARADOK.

10/Lapáttal bele

én, aki világ életemben utáltam szabályok szerint élni, és rendszerint vagy megszegtem, vagy sutba dobtam azokat, most mégis a rendszerre vágyok. egy kibaszott mentális, összeszedett űrre, amihez igazodhatok. hogy reggel félhétkor felkelek, megiszom a kávém, ami kizárólag instant, mert az erős feketétől úgy ver a szívem, mint a veréb segge, majd pontosan (!) beérek az iskolába, felveszem az óráim, délután meg szabad foglalkozás, mint a gyerekeknek a napközibe, este meg tizenegy órakor belátni, hogy lefekvés, mert reggel úgy fogok kinézni, mint akit jól fejbe rúgtak háromszor az éjszaka.

megtartani a szokásaimat, hogy a bal cipőmet vegyem fel először, hogy csak a fehérre lépjek a zebrán, hogy hátulról lapozzam előre az újságot, hogy két cukrot tegyek a kávémba, és hogy pofákat vágjak a tükörbe, ha egyedül vagyok. megtartani a kapcsolataim, persze csak a lényegeseket. a jól beváltakat. a lelki társakat. számadatot hadd ne.

ehhez képest mi folyik itt? összevissza alszom, összevissza eszem, összevissza ismerkedek, amiknek semmi értelme nincs. kurvára leszoktam a szokásaimról és kurvára feketét iszom. kurvára összevissza az életem. és sokszor ha ki kéne fejeznem mit érzek dolgok iránt, akkor elővennék egy méter szer méteres fehér vásznat, kifeszíteném és belevágnám a képetekbe, hogy nézzétek? semmit nem érzek, nincsenek érzéseim, mert kiöltétek belőlem az utolsó cseppig, és ez nem feladás, hanem pont az a fehér és tiszta valóság, mint az a vászon. mert nevetséges és primitív emberek vagytok, akik más véréből táplálkozva próbáltok érvényesülni.

és attól, hogy egy kis rendre vágyom nem vagyok unalmas ember, nem öregedtem ki és nem vettem vissza abból a vitalitásból, amit én képviselek. csak egy kis nyugalmat akarok. izgulás és gyomorgörcs nélküli napokat. és higgyétek el, ti is el fogtok érni erre a szintre. mert én se hittem volna, hogy a végén itt leszek. a hűtőn meg fent hagyom magamnak kis cetlin: Keep your loved ones, bitch!