43/Szívdobbanás

Minden úgy kezdődött, hogy kitártam a szívem,
Rátaláltam arra, ki visszaadta hitem.
Pedig végig szem előtt volt, a történet régi,
Kisgyerekként, fűben ülve jó volt egymást nézni.

Eltelt annyi év, lassan mi is felnőttünk,
Csak Isten tudja, mennyi minden áll mögöttünk.
De a Sors döntött, s elém fújt a szél,
új emberként, új városban, újra Te meg én.

Köszönöm, hogy miattad újra érezhetek
Hogy bármit nem tudok, tőled kérdezhetek.
Hogy megszűnt létezni minden elmezavar,
Minden, ami mar, bánt, vagy netán felkavar.

A Te kezeiddel mosom le a rosszat,
Nincs már semmi, mi Tőled megfoszthat.
Szívem kiskertjében már rózsát ültettél,
Én mindig ott maradok, ahová leültettél.

Oldódok melletted, mint melegben a cukor,
Lángolok érted, nekem megnyugvást hozol.
Értelmet adtál a fakó életemnek,
Néha azt gondolom, hogy meg sem érdemellek.

Egy helyről jöttünk, de csak részben egy a múltunk
Tanultunk már azokból, mit egykor elrontottunk.
Hogy egymás mellett tényleg egymásé lehessünk,
Hogy közös kis várunkra új téglákat tehessünk.

A vár már rég épül, még ott, a homokozóban,
Így leszünk mi együtt a jóban meg a rosszban.
Ahogy már gyerekként is, a tekinteted keresem,
Ez egy életen át tartó, kézzel gyurmázott szerelem.

Már most megbocsájtom minden tévedésed,
A lelkemmel látom a Te szívverésed.
Hozzá akarok szokni az érintésedhez,
Hogy a testem is az legyen, ki téged védelmez.

Szeretni téged, ameddig csak lehet,
Míg az Ég engedi, hogy fogjam a Te kezed.
De ha egyszer elmész, azért gondolj rám néha,
Nekem Te voltál az élet legszebb ajándéka.

Nézzünk előre, együtt mindent legyőzünk,
Azt esszük meg később, amit most kifőzünk.
Te vagy a hercegem, fehér lóháton,
Örömöm, bánatom, életem, halálom.

42/Te vagy

 "Rádöbbent, hogy olyasmit érez, amit még soha: hogy ezen a helyen kell maradnia örökre." 

/Paulo Coelho: Az alkimista/

Olyan volt, mint mikor a medve behúzódik téli álmot aludni. Mint mikor a fák levetik megsárgult ruhájukat. Mikor a békák és szúnyogok visszavonulnak a hideg miatt. És mikor a beteg a kórházi ágyon már hónapok óta kómában van. Egy hibernált állapot, ami elszakít a külvilágtól. Hetekig nem látsz fényt, nem érzel szagokat, a szíved épphogy csak dobban egyet, hogy mégis életben tudj maradni. Fullasztó és fojtogató érzés. És bár azt mondják, a szegény emberek - történjék velük megannyi tragédia - soha nem adják föl a reményt, valljuk be, sokszor mégiscsak tovaszállt. Csak irigyelni tudtad a szél szabadságát, majd rádöbbensz, hogy ezt te is megszerezheted. Ennek nincs semmi akadálya, csupán te magad. El kell tudni fogadni, hogy a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen. Én meghaltam. Legutoljára úgy igazán. Még a lélegzetvétel is annyira fájdalmas volt, mintha a bordám tört volna. Pedig én mindvégig csak szeretni akartam. Semmiben nem hittem már. Se bennetek, se a világban és már magamban sem. Mélyálomba kerültem. Gyenge voltam.

Aztán felébresztettél.

Te lettél a reggelem és az éjszakám. A hajnali kávém illata. A szellő, ami a függönyt legyinti. A lepedőm gyűrődése. Az öblítőillat. Te lettél a test, a vér, a szívdobbanás. A lábnyom a homokban. A felhőm. A metró zaja. Te lettél az érintés, amitől kiráz a hideg. A csók íze a számon. A vízcsepp a kád szélén. A kedvenc ételem, a kedvenc italom. Te lettél a kedvencem. A név, ami már gyermekszívem is megdobogtatta. A kéz, hogy biztonságban vagyok. Te lettél a várakozás. A vágy. A megnyugvásom. A sóhaj, mikor úgy hiányzol. A kifújt füst, a beszívott érzelem. A gondolat, mondjuk úgy minden egyes percben. A csillogás a szemben. Az árvíz utáni csend. Az édes semmittevés. Minden, ami jó. Te lettél az életem. Te vagy a jövőm. Száz százalékig itt állok előtted és minden porcikámmal szeretlek. Az utolsó hajszálammal is téged simogatlak. Az utolsó szavam is a Te nevedet súgja. Az utolsó csepp véremet is odaadnám Érted. Örökké vigyázni szeretnék Rád. Örökké az örökkévalóm legyél. Ha kérhetem.