49/Úgy maradt

Mellettem tested nyomata, mint álmos lepedőben nyugvó régi kép, úgy maradt.
Kezem, mi Te vonaladra siklik, s melyet görcs húz, hogy nem vagy, úgy maradt.
A papucs, mit ágyunk mellett hagytál, s ki reméli majd visszatérsz, úgy maradt.
Mosolyom, mit derűm, s volt, inkább reszketésem álcájaként hordtam, úgy maradt.
A fény, mely nálam tőled-érted-hozzád ragyogott - s most elzárom tán -, úgy maradt.
Vérzésig lobbanó vágyam, mit irántad érzek, s nem bír nyugodni, úgy maradt.
A tudat, hogy nem kellesz, mégis minden imám Te vagy, úgy maradt.
Hazug szerelmem, hogy kitartok, s valahol a végén veled halok én, úgy maradt.
A fohász, hogy feloldozzanak a mázsányi súly alól - miattad -, úgy maradt.
Lelkem, mi szeretett s menekült, mint Tőled félő skizofrén torzszülött, úgy maradt.

A láng, a hit, a báj, a szó, a lét, a seb, a félsz, a jó, akaratom, bánásom, érintésem, látásom

Együttes erővel, minden, mi én vagyok, s tán jobban, mint valaha:
Úgy maradt.

48/Mindig hiányzol

Mikor ébred a Nap, de Te nem tudod, hánykor,
mikor érintésem húz ki a szürke félhomályból,
Bódultan eszmélsz a vélt tragédiából,
Csak álmodtad, ne aggódj, mindig hiányzol.

Magadba nézve semmi újat nem találsz,
Nem bánt senki, egyedül Te vagy, aki gyaláz.
Minden szavad kérdés, mi elhangzik a szádból,
Mégis Neked hiszek, hidd el, mindig hiányzol.

Érj hozzám, bőröd sóként marja testem,
Még most is azt hiszem, Te vagy, kit kerestem.
Szerelemékszer, de leestél a láncról,
Sehol sem talállak, mindig hiányzol.

Féregrágta világ, besárgult fényképek,
Rólunk árulkodnak, de mára csak emlékek.
Nem vagy itt, de bennem élsz, lehetsz Te akárhol,
Remegve várlak, tudd, mindig hiányzol.

Csak Rád számítok, mégis így félek legjobban,
Te érdemed, hogy szívem még egyszer megdobban.
Hűlt helyedet nézem, ne, már megint hibázol,
Had legyek a bűnöd, jövök, mindig hiányzol.

Mikor elég volt a szó, tettet nem kíván semmi
Megpróbálunk egymás nélkül félemberek lenni.
Repülj madár, csak a szél az, mit kijátszol,
Örök boldogság, te Édes, mindig hiányzol.

47/Idő rabjai

Kattog az óránk, siet az élet
A múló percek pora betemet téged.
Mosoly vagy seb marad, több, ami fáj
Könyörtelen, ha menni muszáj.

Nem mindig hálás társunk a pillanat
Sokszor csak kérdőjel, mi utána megmarad.
Megállni nem tud, állandóan lohol,
Hajunk fehér lesz, az arcon ránc honol.

Fojtani is úgy tud, mint a legerősebb spárga,
Ő nem kifogás, melletted ő ki nem állna.
Egy világ hódol neki, ő a legnagyobb király
Mégsem tudjuk egyikőnk se ezután ránk mi vár.

Pénz, élet, szerelem, minden Ő egymaga
Más lenne a világ, ha nem a markában tartana.
Határidők nélkül egy korlátunk törne le,
De így ember emberfiát soha meg nem értene.

Mennyit ér egy perc, egy elfojtott gondolat?
El tudjuk egy percre hagyni a gondokat?
Csak hagyni magunkat, hogy sodródjunk az árral,
Lépést nem tartva a rohanó világgal.

Élvezni egy percre, hogy élheted az élted,
Mert sokszor még egy perc sincs, míg tart egy kicsiny élet.
Az idő rabja vagy, de Te légy hálás neki,
Ha csak egy percre is, de anyád kezét kezedre teszi.

Sosem érjük utol magunk, ez a legnagyobb csapda
Sokszor reméljük, az idő bárcsak jobbat adna.
Adj magadnak jobbat, vedd le most az órád
S töltsünk el így ketten egy elfeledett órát.

Idő marionettjei vagyunk mindahányan,
De a korlátok mögött egy sokkal szebb világ van.
Az időhöz kötődésünk tegyük félre innen,
Engedjük el hát, s meglásd, miénk minden.

46/Én tudom

Én tudom. Tudom, milyen hazafelé futni az esőben ernyő nélkül. Tudom, milyen beszorulni 50 emberrel a hármas metróba. Tudom, mennyire fáj, mikor az új cipő feltöri a lábam. Tudom, hogy ami két mondatnál hosszabb, az hazugság. Tudom, milyen érzés, mikor a vidéki levegő arcon csap a nagyvárosi szmog után. Tudom, milyen szédülni a magasságtól és fulladni a mélységtől. Tudom, milyen gyermeki láz fut át rajtam a nyár első rágógumis fagyijától. Tudom, hogy te nem hátulról előre lapozod az újságot. Mindig tudom, hogy a negyedik kávétól már fájni fog a szívem, mégis megiszom. Tudom, ismerem azt a másfél percnyi sóhajt, ami két busz közt szakítja ki magát. Tudom, hogy milyen utolsónak lenni és csak anyáméktól tudom, milyen elsőnek. Tudom, milyen a magassarkú kopogása. Ismerem a Holdat. Tudom, hogy a legközelebbi joghurt is pofán köp kibontáskor - én szeretlek, te miért nem? -. Tudom, milyen a reggeli napfény, ami bőrömet éri, vagy az első hópehely, ami rám száll. Fel tudom venni a városok ritmusát, kár, hogy néha ők nem akarnak velem táncolni. Tudom, milyen érzés torkod szakadtából kiüvölteni magadból a rosszakat. Tudom, milyen szabadnak lenni. Ismerem azokat a pillantásokat, fél mosolyokat, félő érintést, az egy lépés távot. Tudom, milyen. Tudom, milyen a tenger illata, a külföldi vihar, a villámlás. Tudom, hogy a szőkéhez mindig tartozik egy fekete. Tudom, milyen nélkülözni. Tudom, milyen az ablakban állva, zokogva várni, hogy hazaérjen. Tudom milyen, mikor hiányzik, de mindig csak utólag tudom, milyen, amikor én. Tudom a kérdéseket és kérlek szólj, ha tudod a válaszokat. Ismerem az emberi lelkeket, fél szóból is tudom, ha valami bánt. Tudom, hogyan ölel az ágy melege. Tudom, milyen király érzés egész nap fetrengeni egy három számmal nagyobb pólóban. Tudom, milyen a nap első slukk cigije és tudom, milyen utána a hányinger. Tudom a biztonságot, mikor jó helyen vagyok, és a kétségbeesést, mikor nem. Ismerem a zenéket, amiktől libabőrös leszel és tudom milyen bár hangod van a zuhany alatt. Tudom az elejét, tudom a végét, de a közé eső részt valahogy sose. Tudom a mámor érzését, tudom a szelet, tudom a futást, az érkezést, de mindnél jobban tudom, hogyan távozzak. Tudom a rossz döntéseket, tudom a jókat is, tudom a menekülést, tudom az űrt, feküdtem ezzel és sajnos már keltem is, de könyörgöm; ki nem? Tudom, milyen egy hónap alatt 3 helyen lakni, ismerem az érzést, mikor fedél alatt is hajléktalan vagy. Tudom a légszomjat az adrenalintól, tudom a pániktól is. Ismerem az átverés, a kihasználás, a dac és a szenvedély minden mesteri módszerét. Tudom az igeneket, a nemeket, a miérteket, a miért nemeket, a ne menj elt, a gyere visszát, a majd jövököt, a nem jövököt, a befogadást, a megfogadást. Én tudom. És te?

45/Tavalyidén

Négy nappal ezelőtt egy teljesen ugyanolyan üres naplót kezdett el írni az Élet, mint minden év elsején. Sem nagyságában, sem alakjában nem más, mint az eddigiek. Első lapján a neved, címed, beosztásod, de mégsem ezektől válik igazán személyessé az egész. Benne több tucatnyi fehér lap, külön helyek kihagyva dátumoknak, neveknek, melyek gyermeki izgalommal várják a párjukat. Megszokott vonalak és címkék, csupán egy valami új. A borítóján a négy szám közül az egyik más, mint tavaly. Így lépünk át 2016-ba.

Sokszor azt kívánjuk, bárcsak tudhatnánk előre, mi fog velünk történni. Talán felkészülhetnénk, ráhangolódhatnánk a történésekre, mert a váratlan nem mindig jó. Elkerülhetnénk tragédiákat, megúszhatnánk számonkérést, vagy biztosan beljebb raktuk volna a pulton azt a tányért is, amit fordulásból levertünk, majd aztán atomjaira tört. Egyszerűen mindent meg tudnánk előzni. És végre tényleg csak a halál lenne, amin nem tudnánk segíteni. Jobban teljesítenénk, hogy ne következzen be a rossz. De aztán mégis rájössz, ugyan miből tanulhattad volna meg a leckéket, ha nem a csalódásaidból? Mégis miért ne játszanád újra a felelőtlen hibáid, ha nem tudnád, hogy baromira megéget és a vaj kenyérre való, nem pedig a füled mögé? Mi által éreznéd azt a fantasztikus izgalmat, amely az ismeretlenhez vezet? Mi célja lenne az életednek kihívások nélkül? Boldog a tudatlanság, de annál bámulatosabb az előtted álló járatlan végtelen.

Minden év elején ugyanúgy állsz az üres prérin, kezedben megannyi színes ecsettel, hogy magadnak rajzold az életed. Néha befutnak oldalról barátok, szülők, netán rosszakarók, akik a saját színeikkel piszkítanák be a te vásznad. Valakiét hagyod, másikét egy nagy vödör vízzel egyszerűen kimosod az anyagból, hogy ne is lásd. De végső soron: nincs az embernél nagyobb festő, aki saját maga jövőjét mázolja. Talán ez a legnehezebb művészet. Kitölteni azokat a bizonyos üres helyeket dátumokkal, nevekkel, festeni élményt, feladatokat, amiknek elegyéből December 31-ére összeáll még egy évnyi élet. Óriási egy év teremtő ereje. A lehető legváratlanabb pillanatokban ad és vesz el. Az életed, mint a ringlispíl, választható fokokban forgolódhat ide-oda, csak győzd kapkodni a fejed. Néha te játszol, néha te vagy a játék. Elesel, de mindig felállsz. Szerzel, ha nincs. Maradsz, ha jó és elmész, ha fáj. Ma még éled, holnapra lezárul. Csak pörög, visz magával, mint a lavina. Vannak, amiket - így utólag látva - már máshogy csinálnál, vannak, amiket mihamarabb, másokat sosem szeretnél elfelejteni. Az előző munkahelyed, új családok, esküvők, a 8.23-as busz, egy ékszerdoboz kis lakás, a frissen mosott ruha illata, az újrakezdések, a lezárások, szempárok, megszakadt szívek, minden kimondott és kimondatlan szó... köszönöm és nem köszönöm Nektek, jöttök velem tovább ezzel az eltelt évvel együtt az utamon.

Mert az élet órája Január elsején nullázódik. Ez a szám pedig egyvalamit jelent: új esélyt. Lehetőséget, hogy másként csináld. Hogy még jobb legyél, még jobban szeress, még többet mosolyogj, keményebben dolgozz, erősebben higgy. Nem kellenek újévi, világmegváltó fogadalmak. Te magad és a most pillanata kell. Hisz a jövő ismeretlenjére önmagad becsapása lenne bármit is megfogadni. És nem vagyok én se bölcs, se könyvtárnyi tapasztalattal rendelkező, de azért egy valamit kívánok, ergo útravalónak: úgy éld meg a leendő évet, hogy jövő Szilveszterkor a saját tiszteletedre bonts pezsgőt! És még valami... Mi lett volna, ha...? Mindig találj rá választ!