21/Álom meg miegymás

Van az a pillanat, mikor már minden szó fájó,
Mikor már nem lobog köztünk a hófehér zászló.
Mikor már hiába hozol rózsát, hogy bánod,
Mert nem fog meghatni, hogy romba dőlt egy álmod.

Apropó álom; ugyan mit is fedhet ez?
Tudod mikor az ember egy csodát felfedez
és foggal-körömmel harcol meg érte,
Még akkor is, ha  sugárba csorog ki a vére.

Voltál már álom? Én már lehettem.
És megmondom őszintén, igazán szerettem.
Nekem is voltak, vannak és lesz is,
Hiába fertőznek, akár a pestis.

Beleringasz, rózsaszín álom
De mindennek a végét csak utólag látom
Pillanat, nagy szavak, ez de kevés,
Elhasznált testben való szívrepedés.

Felhagyni dolgokkal annyi, mint szeretni.
Képes vagy rá, vagy hagyod eltemetni.
Nyisd ki a szemed, kérlek ébredj fel
Szavak nélkül bánthat legjobban az ember.

Itt voltam, láttad, nem mentem messzire,
Most már csak a kérdés, hogy neked ez fekszik-e.
A válasz is itt van, nem voltam elég,
Nem leszek egy önmagán átforduló kerék.

Ember maradnék, ésszel és lélekkel,
És azt kívánom, néha te is tévedj el,
Hogy megtanulj becsülni, ahogyan én tettem,
De ha nem teszel így, akkor vessz el az életben,
vagy a halálban, nekem mindegy,
Teljesen meghaltál számomra itt bent.

20/Éjféli üzenet DS-tól

* tudod ez olyan mint

húsvétkor

a bocicsokiból készült nyúl

az vagy te

a többi Eszter pedig a

kakaómasszás íztelen, fogbaragadós.

19/L.

tudjátok vannak olyan helyzetek, amikor az ember jobbnak látja, ha hallgat. hallgat, mert fél. hallgat, mert gyáva. hallgat, mert már fölöslegesnek érzi a saját szavait. hiába többtonnás súllyal nehezednek rá, amit már képtelen cipelni. dobozba zárja az érzéseit, a hangjait és az emlékeket, majd mélyen, egészen hátra dugja el őket az ágy alá. vaksötétségbe, lakatra zárva. de a gonosz kis dolgok egy-egy darabjai azért mégis kiszöknek valahogy. valamiért újra beköltöznek az életünkbe. talán mert hozzánk tartoznak. vagy talán a hiány miatt. mai napig fejtem. én elzártam őket, most mégis itt vannak. de most már nem tudom szó nélkül hagyni.

sosem kértem sok dolgot a Jóistentől. jóllehet, emiatt meg is kaptam őket sorra. és nyilván nem kezdem el ecsetelni a húsz éven át írandó kívánságlistám, de ha kényszerítenének, hogy álljak meg egy helyen benne, képes lennék rá. hogy álljak meg, mutassak rá egy valamire, ami a legjobban boldoggá tett eddigi életemben. nem éltem még sokat, de megtanultam igazán szeretni. és ha még valamit megtanultam, akkor az csakis az lehet, hogy mindig éljek az utolsó szó jogával. hát, íme.

elcsépelt szavaknak tűnhetnek a következők, de ha igazán ismertél - már pedig én ebben hiszek - , pontosan tudni fogod, milyen utat járnak be. ha egy szóval kéne jellemezni téged, azt mondám: "minden". ha mást kérdeznének meg arról, én hogyan jellemeznélek egy szóval, ugyanezt mondanák. tudod, nekem te voltál az életem. noha, nem az a fajta, mint egy tiniszerelemben emlegetett bók. nekem te az ÉLETEM voltál. igazából nem is tudom, hogy szerethet egy ember ennyire valakit. én neked adnám az uzsonnám is. odaadnám a fél cipőm, és nem érdekelne az sem, ha álmomban levágnád a hajam vagy bajuszt firkálnál rám. mert annyira szeretlek. 62 hónap és 10 napja. 

volt, hogy hibáztam. volt olyan is, hogy te. de mindezek mellett itt belül tudom, ezek apró porszemek azokhoz képest, amennyi mindent mi átéltünk. igen, ez is egy elbaszott szappanoperához hasonló idióta kijelentés. valamiért mégis így gondolom. emlékszem, rólad feleltem angol érettségin, mindig beleírtalak a bemutatkozásomba, és nincs olyan tárhely a weben, ahová nem töltöttem fel legalább egy képet kettőnkről. mert tudod, számomra tökéletes voltál. én sosem kívántam jobbat. minden ingerlő kis fogyatékosságaiddal együtt megismételhetetlen. klónozhatatlan. leválthatatlan.

és nem. kérlek ne haragudj rám, de neked már fix helyed van a szívemben. egy örök ingatlan. és ne kérj, hogy elfelejtselek. hiábavaló kérés lenne. így hát csak annyit kívánok, hogy kerüljön melléd egy olyan barát, aki csak a háromnegyed uzsonnáját adja oda, csak a fél kesztyűjét ruházza rád, és aki csak negyed annyira adná az életét érted, mint én; mert akkor én már boldog leszek.

hallod, L? ugye hallasz?

18/Csak egy mondat

...Végül, hogy a sikertelen elvonókúrák után Rexi végre leszokjon a kábítószerről, szerettei segítségéhez fordult tudván, hogy családja, mely olyan erős, mint a szikla, képes túllendíteni mindazon fájdalmon, melyeket a sorozatos próbálkozások okoztak, és felépíteni együtt, közösen egy olyan új világot számára, mely nem tökéletes, de a hozzá hasonlóknak mégis rózsaszín, s mely tud adni annyi boldogságot és reményt, hogy elhiggye, van miért tovább élnie, hiába a rengeteg kudarc, félelem és rettegés, melyek miatt droghoz nyúlt, de belátni, hogy értékes ember, értékes gondolatokkal, melyeket kár lenne semmibe nézni, melyekkel szakmás, hiteles, új ember is lehet, új célokkal, új felfogással, amit már nem csak ő, nem csak a családja, de egy méltó társ is el tud fogadni, akivel egy gyönyörű családot alapíthat, s így már lesz mibe kapaszkodnia, lesz kiben hinnie, ha már eddig magában nem hitt, ha már a drogok világa magával sodorta, de képes a változásra magáért és másért, és igen, ebben hisz, ebben hisz a legjobban Rexi, a széltépte, szívszaggatta fiatal, aki valóban az utolsó pillanatban tért vissza közénk a kábítószer húsmarcangoló karmai alól. 

17/Akarom

Torkom szakadtából üvöltöm, hogy AKAROM,

Satírozva látni halvány, meggyötört alakom.

Látok egy szivárványt, hétszín, mint a virág,

Csakhogy a miénk egy rémisztő, szürreális világ.

Mi van itt kérem? Csak a baj baj hátán,

Akarhatnék sokat, de én tanultam más kárán.

Megelégszem ennyivel és elmondok egy imát,

Mert mindenem megvan, míg más segítségért kiált.

Csak felejtést akarok, örömöt és szépet,

Elégetni magamban minden régi képet.

Hogy ne jusson eszembe minden szalmaszálról

Minden emlékfoszlány, mi mögöttem táncol.

Hatalmába kerít a puszta akarat,

Szidom is emiatt jó sokszor magamat,

Akarat, egy lépés az újrakezdéshez,

Vágyak sokasága, mely tudom, hogy csak mérgez.

Akarnám, hogy a felejtés olyan könnyű legyen,

Hogy szívemre semmi mást, csak puha bársonyt tegyen.

De súlya túl nagy ehhez, nem bírom erővel,

Hiába harcolok, én tudom, hogy csak Ő kell.

Semmibe venni minden megtörténtet,

Ez az egyetlen, mit megfáradt szív kérhet.

Feledni az arcod, túllépni fölötted,

Nem érdekelve, hogy sok jó áll mögötted.

Lesz az a pont, hidd el, mikor már nem ugrok nevedre,

Mikor már nem várlak téged az ablakra meredve.

Csak szeress még kicsit, nem kérem sokáig,

Elég lesz, ha engem akarsz csendben, mindhalálig.