17/Akarom

Torkom szakadtából üvöltöm, hogy AKAROM,

Satírozva látni halvány, meggyötört alakom.

Látok egy szivárványt, hétszín, mint a virág,

Csakhogy a miénk egy rémisztő, szürreális világ.

Mi van itt kérem? Csak a baj baj hátán,

Akarhatnék sokat, de én tanultam más kárán.

Megelégszem ennyivel és elmondok egy imát,

Mert mindenem megvan, míg más segítségért kiált.

Csak felejtést akarok, örömöt és szépet,

Elégetni magamban minden régi képet.

Hogy ne jusson eszembe minden szalmaszálról

Minden emlékfoszlány, mi mögöttem táncol.

Hatalmába kerít a puszta akarat,

Szidom is emiatt jó sokszor magamat,

Akarat, egy lépés az újrakezdéshez,

Vágyak sokasága, mely tudom, hogy csak mérgez.

Akarnám, hogy a felejtés olyan könnyű legyen,

Hogy szívemre semmi mást, csak puha bársonyt tegyen.

De súlya túl nagy ehhez, nem bírom erővel,

Hiába harcolok, én tudom, hogy csak Ő kell.

Semmibe venni minden megtörténtet,

Ez az egyetlen, mit megfáradt szív kérhet.

Feledni az arcod, túllépni fölötted,

Nem érdekelve, hogy sok jó áll mögötted.

Lesz az a pont, hidd el, mikor már nem ugrok nevedre,

Mikor már nem várlak téged az ablakra meredve.

Csak szeress még kicsit, nem kérem sokáig,

Elég lesz, ha engem akarsz csendben, mindhalálig.