45/Tavalyidén

Négy nappal ezelőtt egy teljesen ugyanolyan üres naplót kezdett el írni az Élet, mint minden év elsején. Sem nagyságában, sem alakjában nem más, mint az eddigiek. Első lapján a neved, címed, beosztásod, de mégsem ezektől válik igazán személyessé az egész. Benne több tucatnyi fehér lap, külön helyek kihagyva dátumoknak, neveknek, melyek gyermeki izgalommal várják a párjukat. Megszokott vonalak és címkék, csupán egy valami új. A borítóján a négy szám közül az egyik más, mint tavaly. Így lépünk át 2016-ba.

Sokszor azt kívánjuk, bárcsak tudhatnánk előre, mi fog velünk történni. Talán felkészülhetnénk, ráhangolódhatnánk a történésekre, mert a váratlan nem mindig jó. Elkerülhetnénk tragédiákat, megúszhatnánk számonkérést, vagy biztosan beljebb raktuk volna a pulton azt a tányért is, amit fordulásból levertünk, majd aztán atomjaira tört. Egyszerűen mindent meg tudnánk előzni. És végre tényleg csak a halál lenne, amin nem tudnánk segíteni. Jobban teljesítenénk, hogy ne következzen be a rossz. De aztán mégis rájössz, ugyan miből tanulhattad volna meg a leckéket, ha nem a csalódásaidból? Mégis miért ne játszanád újra a felelőtlen hibáid, ha nem tudnád, hogy baromira megéget és a vaj kenyérre való, nem pedig a füled mögé? Mi által éreznéd azt a fantasztikus izgalmat, amely az ismeretlenhez vezet? Mi célja lenne az életednek kihívások nélkül? Boldog a tudatlanság, de annál bámulatosabb az előtted álló járatlan végtelen.

Minden év elején ugyanúgy állsz az üres prérin, kezedben megannyi színes ecsettel, hogy magadnak rajzold az életed. Néha befutnak oldalról barátok, szülők, netán rosszakarók, akik a saját színeikkel piszkítanák be a te vásznad. Valakiét hagyod, másikét egy nagy vödör vízzel egyszerűen kimosod az anyagból, hogy ne is lásd. De végső soron: nincs az embernél nagyobb festő, aki saját maga jövőjét mázolja. Talán ez a legnehezebb művészet. Kitölteni azokat a bizonyos üres helyeket dátumokkal, nevekkel, festeni élményt, feladatokat, amiknek elegyéből December 31-ére összeáll még egy évnyi élet. Óriási egy év teremtő ereje. A lehető legváratlanabb pillanatokban ad és vesz el. Az életed, mint a ringlispíl, választható fokokban forgolódhat ide-oda, csak győzd kapkodni a fejed. Néha te játszol, néha te vagy a játék. Elesel, de mindig felállsz. Szerzel, ha nincs. Maradsz, ha jó és elmész, ha fáj. Ma még éled, holnapra lezárul. Csak pörög, visz magával, mint a lavina. Vannak, amiket - így utólag látva - már máshogy csinálnál, vannak, amiket mihamarabb, másokat sosem szeretnél elfelejteni. Az előző munkahelyed, új családok, esküvők, a 8.23-as busz, egy ékszerdoboz kis lakás, a frissen mosott ruha illata, az újrakezdések, a lezárások, szempárok, megszakadt szívek, minden kimondott és kimondatlan szó... köszönöm és nem köszönöm Nektek, jöttök velem tovább ezzel az eltelt évvel együtt az utamon.

Mert az élet órája Január elsején nullázódik. Ez a szám pedig egyvalamit jelent: új esélyt. Lehetőséget, hogy másként csináld. Hogy még jobb legyél, még jobban szeress, még többet mosolyogj, keményebben dolgozz, erősebben higgy. Nem kellenek újévi, világmegváltó fogadalmak. Te magad és a most pillanata kell. Hisz a jövő ismeretlenjére önmagad becsapása lenne bármit is megfogadni. És nem vagyok én se bölcs, se könyvtárnyi tapasztalattal rendelkező, de azért egy valamit kívánok, ergo útravalónak: úgy éld meg a leendő évet, hogy jövő Szilveszterkor a saját tiszteletedre bonts pezsgőt! És még valami... Mi lett volna, ha...? Mindig találj rá választ!

44/Ősz szenvedélye

Halk szava dallam
Libben a paplan
Csend szeli át az őszi szobát.
Két keze ringat
Oly jó, hogy itt vagy
Csókolnálak egy életen át.

Dobban a szíve
Reccsen a lépte
Faág a gát, csak ennyi legyen.
Testem az ágyad
Ez minden vágyad
Lelked lelkemre békét tegyen.

Lüktet a pulzus
Démoni rítus
Ez túl messze van az evilágtól.
Csábít a véred
Jobb, ha megérted
Rád nézek és Te kivirágzol.

Sárgul az ősz már
Virágok szirmán
Dér didereg a reggeleken.
Mi mégsem fázunk
Szívünk a sátrunk
Egy pillantásod is megremegem.

Lángol a létünk
Nincs miért félnünk
Múlik az ősz és jön majd a nyár.
Bírd ki a zordot
Nem lesz több gondod
Újjászületünk úgy, mint a táj.

43/Szívdobbanás

Minden úgy kezdődött, hogy kitártam a szívem,
Rátaláltam arra, ki visszaadta hitem.
Pedig végig szem előtt volt, a történet régi,
Kisgyerekként, fűben ülve jó volt egymást nézni.

Eltelt annyi év, lassan mi is felnőttünk,
Csak Isten tudja, mennyi minden áll mögöttünk.
De a Sors döntött, s elém fújt a szél,
új emberként, új városban, újra Te meg én.

Köszönöm, hogy miattad újra érezhetek
Hogy bármit nem tudok, tőled kérdezhetek.
Hogy megszűnt létezni minden elmezavar,
Minden, ami mar, bánt, vagy netán felkavar.

A Te kezeiddel mosom le a rosszat,
Nincs már semmi, mi Tőled megfoszthat.
Szívem kiskertjében már rózsát ültettél,
Én mindig ott maradok, ahová leültettél.

Oldódok melletted, mint melegben a cukor,
Lángolok érted, nekem megnyugvást hozol.
Értelmet adtál a fakó életemnek,
Néha azt gondolom, hogy meg sem érdemellek.

Egy helyről jöttünk, de csak részben egy a múltunk
Tanultunk már azokból, mit egykor elrontottunk.
Hogy egymás mellett tényleg egymásé lehessünk,
Hogy közös kis várunkra új téglákat tehessünk.

A vár már rég épül, még ott, a homokozóban,
Így leszünk mi együtt a jóban meg a rosszban.
Ahogy már gyerekként is, a tekinteted keresem,
Ez egy életen át tartó, kézzel gyurmázott szerelem.

Már most megbocsájtom minden tévedésed,
A lelkemmel látom a Te szívverésed.
Hozzá akarok szokni az érintésedhez,
Hogy a testem is az legyen, ki téged védelmez.

Szeretni téged, ameddig csak lehet,
Míg az Ég engedi, hogy fogjam a Te kezed.
De ha egyszer elmész, azért gondolj rám néha,
Nekem Te voltál az élet legszebb ajándéka.

Nézzünk előre, együtt mindent legyőzünk,
Azt esszük meg később, amit most kifőzünk.
Te vagy a hercegem, fehér lóháton,
Örömöm, bánatom, életem, halálom.

42/Te vagy

 "Rádöbbent, hogy olyasmit érez, amit még soha: hogy ezen a helyen kell maradnia örökre." 

/Paulo Coelho: Az alkimista/

Olyan volt, mint mikor a medve behúzódik téli álmot aludni. Mint mikor a fák levetik megsárgult ruhájukat. Mikor a békák és szúnyogok visszavonulnak a hideg miatt. És mikor a beteg a kórházi ágyon már hónapok óta kómában van. Egy hibernált állapot, ami elszakít a külvilágtól. Hetekig nem látsz fényt, nem érzel szagokat, a szíved épphogy csak dobban egyet, hogy mégis életben tudj maradni. Fullasztó és fojtogató érzés. És bár azt mondják, a szegény emberek - történjék velük megannyi tragédia - soha nem adják föl a reményt, valljuk be, sokszor mégiscsak tovaszállt. Csak irigyelni tudtad a szél szabadságát, majd rádöbbensz, hogy ezt te is megszerezheted. Ennek nincs semmi akadálya, csupán te magad. El kell tudni fogadni, hogy a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen. Én meghaltam. Legutoljára úgy igazán. Még a lélegzetvétel is annyira fájdalmas volt, mintha a bordám tört volna. Pedig én mindvégig csak szeretni akartam. Semmiben nem hittem már. Se bennetek, se a világban és már magamban sem. Mélyálomba kerültem. Gyenge voltam.

Aztán felébresztettél.

Te lettél a reggelem és az éjszakám. A hajnali kávém illata. A szellő, ami a függönyt legyinti. A lepedőm gyűrődése. Az öblítőillat. Te lettél a test, a vér, a szívdobbanás. A lábnyom a homokban. A felhőm. A metró zaja. Te lettél az érintés, amitől kiráz a hideg. A csók íze a számon. A vízcsepp a kád szélén. A kedvenc ételem, a kedvenc italom. Te lettél a kedvencem. A név, ami már gyermekszívem is megdobogtatta. A kéz, hogy biztonságban vagyok. Te lettél a várakozás. A vágy. A megnyugvásom. A sóhaj, mikor úgy hiányzol. A kifújt füst, a beszívott érzelem. A gondolat, mondjuk úgy minden egyes percben. A csillogás a szemben. Az árvíz utáni csend. Az édes semmittevés. Minden, ami jó. Te lettél az életem. Te vagy a jövőm. Száz százalékig itt állok előtted és minden porcikámmal szeretlek. Az utolsó hajszálammal is téged simogatlak. Az utolsó szavam is a Te nevedet súgja. Az utolsó csepp véremet is odaadnám Érted. Örökké vigyázni szeretnék Rád. Örökké az örökkévalóm legyél. Ha kérhetem.

41/Szívhalál

Remegve szól a szív, ki már rég hontalan.
Szétzilált, keserves, csak egy hajléktalan.
Hányszor kiabált, hogy fél, szorongva lüktet,
Vert, de nem találta, mi a boldogságba lökhet.

Egykor még tüzelt, heves volt és meleg,
Ki ezt elveszi tőle, a Világ rossza lehet.
Puha ágy ölelte, szerető kéz fogta,
Tenyerében óvva, féltve, szeretve tartotta.

Sohasem sírt, csak dobogott Neked,
Megköszönve azt, mit adott a Te kezed.
Ő csak azt szerette volna, ha örökké így marad,
Ha a Te szíved őhozzá végleg odatapad.

Kettő közt a híd folyton virágozzon,
Bánatot létünkbe ő véletlen se hozzon.
És ha félre is vert néha, mindig jóvátette,
Az őt ért sebeket hamar eltemette.

De nem vigyáztunk rá, méregbe fúlt bele,
Nem volt már eléggé senki sem vele.
Egyedül kalimpált, nem volt már párja,
Hogy a másik test őt a szívébe zárja.

Hiányoztál neki éjjel és nappal,
De azt kérte tőlem, hogy kezdjük tiszta lappal.
Nem tudott már tovább reszketve dobogni,
Mikor nem nézted másnak, minthogy ő is csak holmi.

Annyiszor bántották, ő mindig elnézte,
Magában sorsát békésen intézte.
Úgy szeretett Téged, hogy az már új fogalom,
De meghalt, temetem, mellkasom szorítom.

Ha lehunyja kis szemét, csendesen sírdogál,
Nem hitte volna, hogy beáll a szívhalál.
És bár leállt, többé nem simogat,
Tovább zakatol Érted, mint egy kisvonat.

Mert emlékezni fog rád, míg szív marad a szív,
Talán egy fájó éjszakán újra téged hív.
Kérlek, akkor állj fel és nyisd ki az ablakod,
Hajtsd fel neki szeretettel puha kis paplanod,
Mert elrepül majd oda, én elküldöm hozzád,
Hogy könnyedet törölje, vigyázzon terád,
Mint anya a gyermekre, hisz ő az őrangyalod,
Meg fog gyógyulni, feltámad, ha hagyod.