érdekesek vagytok ti emberek. mindőtöket bizonyára a kíváncsiság hajtott most a bejegyzésemhez. mi lehet az a "bogár". na meg, mi lehetett a kérdés. igaz? ezek vagytok ti. kíváncsiak. mindig kíváncsiak. ebbe fogtok beleöregedni.
és milyen elszomorító, hogy címszavakban az életem. fecni vagyok, néhány tintapiszokkal. hogy 5-6 sorral jellemezhető egy állapot, amit te hetek és hónapok alatt tudtál helyretenni magadban. pedig ennyi. 5-6 sor. ennyi a lényeg.
munkamorál. most mosolygok. eszembe jutott a két nappal ezelőtti szakdolgozat írás közben megejtett filozofálásom. napok óta már lassan ínhüvelygyulladást kapok a sok írástól. görcsösen dolgozok ki minden egyes mondatot, hogy a lehető legtökéletesebb munkát nyújtsam. amikor végeztem, leültem pihenni. megnyitottam a blogot, és heves gépelésbe kezdtem. és ekkor kezdtem el mosolyogni. hullazsákba való állapotban csak egy kis pihenésre vágyok, és a pihenésem egyenlő a munkámmal. tehát gyakorlatilag amit órákon keresztül csináltam, simán folytattam tovább; csak egy másik felületen, másról. ez a kulcs. mindent szerelemből kell csinálni. én szerelmes vagyok az írásba.
napi szokás. még mindig a bal cipőmet veszem fel először. még mindig két cukorral iszom a kávém. még mindig hátulról előre lapozom az újságot. még mindig pofákat vágok a tükörbe, ha egyedül vagyok. még mindig húzom a "Tolni" ajtókat. még mindig félek a bohócoktól. még mindig nem tudok egy betűt kétszer ugyanúgy leírni. még mindig imádom a homlokpuszit. és még mindig úgy nevetek, hogy a szám elé teszem a kezem.
tenyeret tenyérbe. Gina szavait idézném: "valamivel több leszek, valakikkel pedig kevesebb". voltak, akik bérletet váltottak a világomba, de voltak, akik csak napijegyet. akik jobbá tették az életem, akik összetörtek, voltak akiktől tanultam és voltak olyanok is, akik arcon csaptak, hogy felébredjek. rengeteg ember volt és rengeteg ember lesz is. köszönöm, hogy vagytok és köszönöm, hogy nem. szükségem van rátok és rátok nincsen szükségem. mert ezek vagytok ti, ez pedig itt Én vagyok.
csempe érzelmek. sűrít, benntart, kipufog. ez a mechanikája. mindennek ez a rohadt mechanikája mostanában. felforgat, használ, hátraarc. polcról le, játszik, majd vissza porosodni. vagy rágyújt, elég, elnyom. hányféleképpen érzékeltessem még? ha pedig egyet megtanultam az az, hogy soha ne nézz hátra. bár biztos jó okod lenne rá. nekem is lenne jó okom rá. amire meg rájöttem, hogy várni a semmire vagy semmire se várni nem ugyan az. én eddig a semmire vártam, úgyhogy inkább nem várok semmire már. minden agyban dől el jobb esetben. és talán két másodpercnél tovább nézni valaki hűlt helyét, már egyfajta gondolkodás. talán még érzékeny vagyok rád, mint pupillára a fény, de már csukom a szemem. mert azt hittem, ott tudok maradni, ahová leültettél. de aztán rájöttem, hogy te arra születtél, hogy egy pillanatra a részem legyél, aztán eltűnj. olyan gyorsan hűltél ki, mint a reggeli kávém. és csak annyira maradok meg, mint az esőcseppek a hajadban.
ablakrésnyi felismerés. mindig én voltam a befogadó. mindig ti voltatok a jelek. csak jöttetek és valamennyit itt voltatok. aztán elromlottam. és mint az áramkimaradásnál, néha csak pillanatokra, néha teljesen zárlatos lettem. de mindig én voltam a test. aki nem esik arcra, aki nem ég hamuvá, aki nem ázik el soha, mert mindig van esernyője. ritkán fájt csak. az sem vészesen. szemben az árral. és? sose érdekelt. soha semmi nem érdekelt. nyilván azért tartok itt, ahol. és bizony, vannak jó párosok, pro és kontrák, ahol valaki ezt a szerepet, valaki pedig azt tölti be.
fagyi vagyok, ami a betonon csattan.
szél vagyok, aki nekifut arcodnak.
szélvédő vagyok, vagy bogár?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése