44/Ősz szenvedélye

Halk szava dallam
Libben a paplan
Csend szeli át az őszi szobát.
Két keze ringat
Oly jó, hogy itt vagy
Csókolnálak egy életen át.

Dobban a szíve
Reccsen a lépte
Faág a gát, csak ennyi legyen.
Testem az ágyad
Ez minden vágyad
Lelked lelkemre békét tegyen.

Lüktet a pulzus
Démoni rítus
Ez túl messze van az evilágtól.
Csábít a véred
Jobb, ha megérted
Rád nézek és Te kivirágzol.

Sárgul az ősz már
Virágok szirmán
Dér didereg a reggeleken.
Mi mégsem fázunk
Szívünk a sátrunk
Egy pillantásod is megremegem.

Lángol a létünk
Nincs miért félnünk
Múlik az ősz és jön majd a nyár.
Bírd ki a zordot
Nem lesz több gondod
Újjászületünk úgy, mint a táj.

43/Szívdobbanás

Minden úgy kezdődött, hogy kitártam a szívem,
Rátaláltam arra, ki visszaadta hitem.
Pedig végig szem előtt volt, a történet régi,
Kisgyerekként, fűben ülve jó volt egymást nézni.

Eltelt annyi év, lassan mi is felnőttünk,
Csak Isten tudja, mennyi minden áll mögöttünk.
De a Sors döntött, s elém fújt a szél,
új emberként, új városban, újra Te meg én.

Köszönöm, hogy miattad újra érezhetek
Hogy bármit nem tudok, tőled kérdezhetek.
Hogy megszűnt létezni minden elmezavar,
Minden, ami mar, bánt, vagy netán felkavar.

A Te kezeiddel mosom le a rosszat,
Nincs már semmi, mi Tőled megfoszthat.
Szívem kiskertjében már rózsát ültettél,
Én mindig ott maradok, ahová leültettél.

Oldódok melletted, mint melegben a cukor,
Lángolok érted, nekem megnyugvást hozol.
Értelmet adtál a fakó életemnek,
Néha azt gondolom, hogy meg sem érdemellek.

Egy helyről jöttünk, de csak részben egy a múltunk
Tanultunk már azokból, mit egykor elrontottunk.
Hogy egymás mellett tényleg egymásé lehessünk,
Hogy közös kis várunkra új téglákat tehessünk.

A vár már rég épül, még ott, a homokozóban,
Így leszünk mi együtt a jóban meg a rosszban.
Ahogy már gyerekként is, a tekinteted keresem,
Ez egy életen át tartó, kézzel gyurmázott szerelem.

Már most megbocsájtom minden tévedésed,
A lelkemmel látom a Te szívverésed.
Hozzá akarok szokni az érintésedhez,
Hogy a testem is az legyen, ki téged védelmez.

Szeretni téged, ameddig csak lehet,
Míg az Ég engedi, hogy fogjam a Te kezed.
De ha egyszer elmész, azért gondolj rám néha,
Nekem Te voltál az élet legszebb ajándéka.

Nézzünk előre, együtt mindent legyőzünk,
Azt esszük meg később, amit most kifőzünk.
Te vagy a hercegem, fehér lóháton,
Örömöm, bánatom, életem, halálom.

42/Te vagy

 "Rádöbbent, hogy olyasmit érez, amit még soha: hogy ezen a helyen kell maradnia örökre." 

/Paulo Coelho: Az alkimista/

Olyan volt, mint mikor a medve behúzódik téli álmot aludni. Mint mikor a fák levetik megsárgult ruhájukat. Mikor a békák és szúnyogok visszavonulnak a hideg miatt. És mikor a beteg a kórházi ágyon már hónapok óta kómában van. Egy hibernált állapot, ami elszakít a külvilágtól. Hetekig nem látsz fényt, nem érzel szagokat, a szíved épphogy csak dobban egyet, hogy mégis életben tudj maradni. Fullasztó és fojtogató érzés. És bár azt mondják, a szegény emberek - történjék velük megannyi tragédia - soha nem adják föl a reményt, valljuk be, sokszor mégiscsak tovaszállt. Csak irigyelni tudtad a szél szabadságát, majd rádöbbensz, hogy ezt te is megszerezheted. Ennek nincs semmi akadálya, csupán te magad. El kell tudni fogadni, hogy a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen. Én meghaltam. Legutoljára úgy igazán. Még a lélegzetvétel is annyira fájdalmas volt, mintha a bordám tört volna. Pedig én mindvégig csak szeretni akartam. Semmiben nem hittem már. Se bennetek, se a világban és már magamban sem. Mélyálomba kerültem. Gyenge voltam.

Aztán felébresztettél.

Te lettél a reggelem és az éjszakám. A hajnali kávém illata. A szellő, ami a függönyt legyinti. A lepedőm gyűrődése. Az öblítőillat. Te lettél a test, a vér, a szívdobbanás. A lábnyom a homokban. A felhőm. A metró zaja. Te lettél az érintés, amitől kiráz a hideg. A csók íze a számon. A vízcsepp a kád szélén. A kedvenc ételem, a kedvenc italom. Te lettél a kedvencem. A név, ami már gyermekszívem is megdobogtatta. A kéz, hogy biztonságban vagyok. Te lettél a várakozás. A vágy. A megnyugvásom. A sóhaj, mikor úgy hiányzol. A kifújt füst, a beszívott érzelem. A gondolat, mondjuk úgy minden egyes percben. A csillogás a szemben. Az árvíz utáni csend. Az édes semmittevés. Minden, ami jó. Te lettél az életem. Te vagy a jövőm. Száz százalékig itt állok előtted és minden porcikámmal szeretlek. Az utolsó hajszálammal is téged simogatlak. Az utolsó szavam is a Te nevedet súgja. Az utolsó csepp véremet is odaadnám Érted. Örökké vigyázni szeretnék Rád. Örökké az örökkévalóm legyél. Ha kérhetem.

41/Szívhalál

Remegve szól a szív, ki már rég hontalan.
Szétzilált, keserves, csak egy hajléktalan.
Hányszor kiabált, hogy fél, szorongva lüktet,
Vert, de nem találta, mi a boldogságba lökhet.

Egykor még tüzelt, heves volt és meleg,
Ki ezt elveszi tőle, a Világ rossza lehet.
Puha ágy ölelte, szerető kéz fogta,
Tenyerében óvva, féltve, szeretve tartotta.

Sohasem sírt, csak dobogott Neked,
Megköszönve azt, mit adott a Te kezed.
Ő csak azt szerette volna, ha örökké így marad,
Ha a Te szíved őhozzá végleg odatapad.

Kettő közt a híd folyton virágozzon,
Bánatot létünkbe ő véletlen se hozzon.
És ha félre is vert néha, mindig jóvátette,
Az őt ért sebeket hamar eltemette.

De nem vigyáztunk rá, méregbe fúlt bele,
Nem volt már eléggé senki sem vele.
Egyedül kalimpált, nem volt már párja,
Hogy a másik test őt a szívébe zárja.

Hiányoztál neki éjjel és nappal,
De azt kérte tőlem, hogy kezdjük tiszta lappal.
Nem tudott már tovább reszketve dobogni,
Mikor nem nézted másnak, minthogy ő is csak holmi.

Annyiszor bántották, ő mindig elnézte,
Magában sorsát békésen intézte.
Úgy szeretett Téged, hogy az már új fogalom,
De meghalt, temetem, mellkasom szorítom.

Ha lehunyja kis szemét, csendesen sírdogál,
Nem hitte volna, hogy beáll a szívhalál.
És bár leállt, többé nem simogat,
Tovább zakatol Érted, mint egy kisvonat.

Mert emlékezni fog rád, míg szív marad a szív,
Talán egy fájó éjszakán újra téged hív.
Kérlek, akkor állj fel és nyisd ki az ablakod,
Hajtsd fel neki szeretettel puha kis paplanod,
Mert elrepül majd oda, én elküldöm hozzád,
Hogy könnyedet törölje, vigyázzon terád,
Mint anya a gyermekre, hisz ő az őrangyalod,
Meg fog gyógyulni, feltámad, ha hagyod.

40/Nézőpont

Amiben most élünk, hidd el, csak egy álom

Fertőző gyümölcs lóg fenn az életfákon.

Learatva őket nem túl sokra megyünk,

Már rég lehetetlen, hogy jó emberek legyünk.

Néhány pillanatban túl nagy szenny az élet

Igazságtalan, mit olykor Tőlünk kérhet.

Azt érzed kevés vagy, s talán igazad is lehet

Mikor sorsfordító döntést kell meghozni neked.

Tegnap még Te szóltál, ma keservesen én

Összetörve ülünk mind a világ tetején.

Kóbor lelkek, mik egykor még ragyogtak

Szenvedéllyel tele, de mára már halottak.

A világ tehet róla, nem Én és nem Te

Mindenkinek idő, míg rájön végre erre

Mást okolni könnyebb, de az élet a sáros

Könyörtelenül szippant be minket a nagyváros.

Itt minden más, azt hiszed itt egyszerűbb lehet

De ha Te vagy a soron, úgy Téged is eltemet.

A városnak olyankor Te leszel a játéka,

Mert a legfehérebb rózsának is fekete az árnyéka.

De ha kitartóak vagyunk, mi kerülünk fölé

Nem bújhatunk remegve a másik háta mögé.

Arcunkat vállalva lépjünk fel a színre,

Soha többet ne adjunk más véleményére.

A legnagyobb börtön ez, mit ember megélhet

És bár elfogadod, attól meg nem érted,

Hogy miért hagyjuk, hogy más döntsön helyettünk,

S csak emiatt elengedni, mit egykor még szerettünk.

Életünk hősei legyünk, ne az áldozatai

Ne bántsanak minket más rosszalló szavai.

S ha most el is vesztél, s már nem vagy önmagad,

S amikor már úgy érzed, hogy a szíved majd' megszakad,

Mosolyogva kelj fel holnap, mert mostantól jobb jöhet,

Köszönd meg életed, hibáid s minden örömödet,

S bár örök lesz a kísértés, hogy a könnyű utat válaszd,

Hazugságban élsz, s ez nem kevésbé fáraszt.

Hallgass a szívedre, végre hagyd el az agyad

A szeretet, mi minden rossz mellett megmarad!

S még ha e világ valamit meg is gyilkolt bennünk,

Tiszta szívvel kell az úton végigmennünk.

A régiket törölve csináljunk új emlékeket,

Sok boldogságot, mit az ember annyira szeret.

Az életünk doktorai saját magunk vagyunk,

Legyen egy kis mosoly, mit magunk után hagyunk.

Ó, te romlott világ, holt élethelyzetek,

Nem hagyjuk, hogy minket csak így eltemessetek.

S a kérdés az, hogy félsz vagy élsz?; a döntés a tiéd

Nyisd ki szemed, lásd meg végre a világ igaz színét.