33/Régi Eszter, új köntösben

na elmondom, honnan ez a butikszagú pongyola.

minden rendben. ezt úgy értem, hogy lassan kezdem felismerni a tükörképem a nagyvárosi kirakatban, sőt, már nem esek el a saját lábamban az utcán. kezdem felvenni az itteni ritmust, kezdem megszokni, hogy minden nap eggyel több hajléktalan ül a téren, már nem furcsa, hogy félni kell egyedül közlekedni este, és már teljesen hidegen hagy, ha szembe ül velem egy borult elméjű ember a villamoson. már nem tartom furcsának, hogy minden második tag vagy néger, vagy arab, vagy török származású, már tudok nemet mondani a szórólaposoknak, és most már én is ugyanúgy átmegyek a piroson, ahogy rajtam kívül a tömeg nagyrésze. tök jó, hogy itt minden térhez, sétányhoz, negyedhez tartozik valami bevásárlóközpont, mozi vagy pályaudvar, és tényleg tök izgalmas egy vidékről jött lánynak, hogy mindenhol kivetítők és hatalmas színes táblák vannak. mert hát mi ugye még annak is örültünk, hogy a Kelet Áruház fölött volt egy kontakthibás, vibráló, 60 éves bizbasz. van itt minden. függőágy bolt, flancos kávéházak... meg szerencsére olcsó kocsmák is. van olyan is, hogy Hajós András áll előtted a kereszteződésben. meg van bolt, ahol hatalmas, plüss unikornis fejeket lehet venni. meg itt valamiért nem csúszik a pláza csempéje. meg vízesés is van ám az áruházban - míg nálunk jó, ha néha-néha beindítják azt az egy szökőkutat a főtéren - . itt a százasbolt One Euro Market, és itt nem úgy mondják hogy "jösztök". szóval tényleg van itt minden. emberben városok, városban emberek. tűzpiros szalaggal átkötve adják oda neked Budapestet, hogy élj vele, ha tudsz. és te összeszorítva a fogadat, kulcsolva az ujjaid és nagy levegőt véve fogadod el.

a Marci apukája azt a tanácsot adta útravalónak, hogy bármit is teszek, mindvégig maradjak önmagam. hát próbálok ennek maximálisan eleget tenni. megmaradni a régi Eszternek, csak egy új köntösben. a régi Eszternek, akkor is, ha a profilomon lakhelyként már Budapest van írva Nyíregyháza helyett. megtalálni itt is a saját kis helyeimet. úgy ahogy otthon a Piros Házat, a Kossuth teret, a Szénát, a Rákóczit, a Csokit, a Sóstót, a Kertvárost, vagy éppen a 12-es buszt. majd itt is biztos lesz olyan, hogy a szomszéd mosolyogva köszön rám és hoz nekem sütit. meg egyszer biztos itt is kötnek majd valamihez. tudják, hogy ki vagyok, honnan jöttem, miért vagyok itt és mik a céljaim. egyszer biztos majd lesz olyan, aki itt is ismerni fog. és így belegondolva az az egészben a legdurvább, hogy hiányzik az a szakadt, leépült, oldszkúl Nyíregyháza, amit mindig is utáltam. hiányzik mindenki. hiányzik anya levese, apa illata, a Marcis beszélgetések, a Zolis sörök, a Ginás testvéri ölelések, meg a Dóris együtt alvások. hát srácok, na ti vagytok azok, akiket - lehet bármilyen Budapest - senki sem pótolhat.

és tudjátok miért tudom biztosra mondani, hogy önmagam maradok? miattatok. hogy amikor megkapom a szeretetcsomagot, üzenetben a szivecskét, vagy simán csak egy miujságot, akkor érzem, hogy ki vagyok igazából. hogy mit érek nektek, és legfőképpen, mit érek önmagamnak. úgyhogy ezúton üzenem nektek, hogy minden nap gondolok rátok egy csésze instant mellett, minden nap velem vagytok akkor is, ha nem vagytok velem. ó ti, szívem sebeinek befoltozói.

32/Megéri szeretni

mentális csomagolás. gyakorlatilag a nap 14 órájában ezt csinálom. a többiben alszok. olyan agyban zajlódó, gondolati bőröndbe való csomagolás, ami azt hiszem, teljesen normális dolog, mielőtt az ember Pestre költözik pár héten belül. a folyamatos "mégmitvigyekmagammal" érzés. és ilyenkor kutatok, keresgélek, felforgatok, csak hogy biztosan felírjak mindent az elméleti listámra, ami kellhet egy nagyvárosi élethez. körömreszelő és a zokninyulam. ilyesmik. pont ma történt, hogy a kezem közé került a Cosmopolitanes jegyzetfüzetem egy hasonló "keressükmegaztisaminincs" projektem folyamán. telefonszámokkal, dátumokkal, vonatindulásokkal, bevásárlólistákkal teleírt kis füzet, ami egykor számomra biztosan fontos lehetett. egy soron következő lap azonban mosolyra késztetett. a lap tetején a tizenhétszer átrajzolt Tennivalók felirat állt. ez már önmagába véve is nevetségesen gyerekes, ugyanis nem lehet igaz, hogy huszonévesen ilyen gyér állapotban legyen a rövidtávú memóriám, hogy cetlit kelljen írnom. olvastam tovább, a szabályosan egymás alatt felírkált, megcsillagozott, kipipált vagy kihúzott terveim.

*Vásárolni kell egy télikabátot.
*Megtanulni teát főzni.
*Visszaszorítani a napi kávébevitelem.
*Dolgozni Karácsony előtt, hogy legyen pénzem ajándékokra.
*Leszokni a piros körömlakkról.
*Idén is elmenni a Balatonra.
*Megbarátkozni a bohócokkal.
*Megtanulni újra, igazán szeretni.

ezek voltak a cetli adta nevetésem tárgyai. lássuk: visszagondolva, egy télen se fagytam meg, így télikabát pipa. anyukám egyik bemutató hadműveletének köszönhetően, a "mikró-Eszter, Eszter-mikró" megismerkedés után, a gáztűzhely elképesztően bonyolult begyújtását nélkülözve - ugyanis ezzel vannak problémáim - egészen iható teát vagyok képes összedobni pár óra alatt. a harmadik feljegyzést tanulmányozva is arra jutottam, hogy az eddigi koffeinbevitelemet is sikerült visszaszorítanom, így ezt is kipipáljuk. a Karácsony előtti diákmunka se maradt el, valamint megvettem minden haszontalan ajándékot, habár mindezekért nem sok kedvem volt hányást takarítani a Penny Marketben. piros körömlakk, idei Balaton - pipa. "Megbarátkozni a bohócokkal." túl hamar elvetettem a sulykot, mikor ezt leírtam. tehát még mindig nem vagyok eléggé tisztában azzal, hogy hisztérikus roham kap el egy bohóc láttán, így ezt a sort ki is húztam kapásból. kihúzásokkal és pipákkal övezve állt magányosan az utolsó sor, ami mellé egy vonás se volt rajzolva. se pipa. se satír. gondolom ez váratott magára. kimentem a konyhába és ma, augusztus 23-án, a fekete paxtollal egy szépen kanyarított, apró pipát biggyesztettem mögé. beteljesült. már képes vagyok önzetlen szeretettel, minden, másokból kiváltó reakciót mellőzve, önmagamat adva szeretni. csak Őt. senki és semmi mást. mást így nem is lehet. és ide jöhetne a "köszönöm, hogy vagy" meg az "ígérem, vigyázni fogok rád" sablon. de én csak ennyit mondok: szeretlek. és azt hiszem, ezzel mindent elmagyaráztam.

utópiszok: szóval agybéli pakolás, tárgyak és állapotok ide-oda pöckölése, meg egy kiló szeretet. na így kell elkezdeni valami újat!

31/Új jött

"Most valami új jön."

ezt a kitépett cetlit szúrtam fel a pici, pirosfejű gombostűmmel a parafatáblámra. és elhittem. gondoltam magamban, ez lesz a nyitánya a következő időszaknak. egyszerűen csak kitűzöm, és valami elkezdődik.

és most mesélek.

halkan élünk. te is. mindenki halkan él. csak úgy él. megissza reggel a feketéjét, megkeresi a zoknija párját, lehajtja az inggallért, munkába megy, hallgat, szív, hallgat, megint szív, halkan hazaindul, otthon párt szeret vagy nem szeret, gyereket nevel, vagy csendben leül. másnap folytatódik. és te, mint a legtökéletesebben eljátszott gyilkos, aki izzadtan áll lesben és vár az áldozatra, úgy látod tisztán magad előtt a szürke holnapod. "Had jöjjön!" - jelented ki vállat vonva, majd beletörődve hozzáteszed: "Úgysem változik semmi.". tessék megnézni a tipikus emberi viszonyulást. ismétlem: úgy-sem-változik-semmi. mert halogatjuk. mert kifogásokat keresünk. mert gyávák vagyunk. mert becsukjuk a szemünket. mert hazudunk magunknak. mert elhisszük, hogy gyengék vagyunk. mert mindig befogjuk a pofánkat. mert amikor tennünk kéne valamit, rettegve elbújunk. mert ha a lustaság fájna, mi ordítanánk. mert mindig megmagyarázzuk, hogy miért nem érjük el. mert dagonyázunk a saját vereségeinkben. mert döglünk a tévé előtt, még akkor is, ha már nyakig benne vagyunk a szarban. mert sosem lépjük át a határainkat. és mert feladjuk. jó reggelt kívánok, de magunk erejéből lettünk senkik. aztán egyszer csak tépsz egy fecnit, és ráírod, hogy "Most valami új jön". jönni fog. egyetlen cetli képes megváltoztatni a gondolkodásod. és amikor már teljesen letettél mindenről, na akkor lép be az életedbe valaki vagy valami. akkor jön a változás. ha hagyod. hirtelen, nem számítva rá, csak jön. ha elkapod, a tiéd. ha elengeded, a másé. de az a valami - vagy Valaki - valakinek a változása lesz. onnantól kezdve mosolyogva alszol el és mosolyogva ébredsz. kinyitod a szemed, hogy láss. megcáfolod, hogy gyenge lennél. elérsz. de legfőképpen felállsz a szarrá ült foteledből és elkezdesz építeni. mindegy, hogy mit és hogyan. csak csináld. én is ezt tettem. kiléptem a gyepes komfortzónámból, felülkerekedtem önmagamon, és hagytam, hogy tengeni is úgy tengjek, ahogy más élni se tud.

30/Pontok és festék

és akkor most miről fogunk beszélni?

redőny lehúzva, gombok az ujj alatt, zokni a lábon, a plüssök még mindig itt, a tévé se szól, a Foals viszont jobban, a szoba közepén ülve hokedlin, fázva. körbenézek, megszokta a szemem a semmit nem látást. hajópadlózat erezete töri a talpam. orromat csiklandozza a frissen mosott pléd szaga. ülök a sötétben, semmit se tudva, mindent gondolva. ahogy szoktunk, tudod. földön hever megannyi festékes doboz és ecset. megfáradt, lepattogott kis ecsettestek. hagyom is őket, had pihenjenek. a sarokban ott áll a fehér vászon. méter szer méteres. nem több. pont elég. áthatolhatatlanul feszesre feszítem. a vászon az én szívem. előttetek feszes. kiöntök sárgát, pirosat, kéket és miegymást. belemártom a kezeim, ecset nélkül festek.

bőrszínűvel arcot formálok és nagy betűkkel felírom a vászon tetejére, hogy MÚLT. két szemet festek, egészen csillogót. hajat festek, selymeset. mosolyt festek, őszintét - vagy annak tűnőt. arcot festek, kisimultat. homlokot festek, ránc nélkül. sikerült megfestenem. és mennyire szép lehet valami. mert ennyire szép lehet valami. ülök előtte, ő az én képem. ragaszkodok hozzá, de pillanatok alatt előveszem a fehér festéket, és eltüntetek mindent. egy-két folt marad, a többitől megszabadítottam a vásznam, mint papírt a radír a grafittól. eltüntettem minden ajtót, fényt és színt. minden ajtód, színed és fényed. könnyebbé tettem a lapom; a szívem is.

festékbe forgatom ismét a tenyerem. szürkébe és feketébe. arcot formálok megint és most azt írom fel nagybetűkkel a vászon tetejébe, hogy JELEN. két szemet festek, megfáradtat. hajat festek, csak pár szálat. szájat festek, lekonyulót. arcot festek, tele ránccal. inget festek, sok pacával. nézz csak magadra. csupa festék az inged. jobb így? nem kérek választ.

és tudjátok, mennyire szeretem az apró kis hasonlatokat.tegnap utazás közben néztem a Holdat. elsőre ránézve teli volt. olyan egészen teljes. de nem. a bal alsó sarkából nagyon is hiányzott egy darab. és tényleg mindig az a picike kis rész a legfontosabb. anélkül nem egész az egész. bármennyire szép. és valahogy a hiányosság mostanában ismerősebb, mint a teljesség.

29/A válaszom: bogár.

érdekesek vagytok ti emberek. mindőtöket bizonyára a kíváncsiság hajtott most a bejegyzésemhez. mi lehet az a "bogár". na meg, mi lehetett a kérdés. igaz? ezek vagytok ti. kíváncsiak. mindig kíváncsiak. ebbe fogtok beleöregedni. 

és milyen elszomorító, hogy címszavakban az életem. fecni vagyok, néhány tintapiszokkal. hogy 5-6 sorral jellemezhető egy állapot, amit te hetek és hónapok alatt tudtál helyretenni magadban. pedig ennyi. 5-6 sor. ennyi a lényeg.

munkamorál. most mosolygok. eszembe jutott a két nappal ezelőtti szakdolgozat írás közben megejtett filozofálásom. napok óta már lassan ínhüvelygyulladást kapok a sok írástól. görcsösen dolgozok ki minden egyes mondatot, hogy a lehető legtökéletesebb munkát nyújtsam. amikor végeztem, leültem pihenni. megnyitottam a blogot, és heves gépelésbe kezdtem. és ekkor kezdtem el mosolyogni. hullazsákba való állapotban csak egy kis pihenésre vágyok, és a pihenésem egyenlő a munkámmal. tehát gyakorlatilag amit órákon keresztül csináltam, simán folytattam tovább; csak egy másik felületen, másról. ez a kulcs. mindent szerelemből kell csinálni. én szerelmes vagyok az írásba.

napi szokás. még mindig a bal cipőmet veszem fel először. még mindig két cukorral iszom a kávém. még mindig hátulról előre lapozom az újságot. még mindig pofákat vágok a tükörbe, ha egyedül vagyok. még mindig húzom a "Tolni" ajtókat. még mindig félek a bohócoktól. még mindig nem tudok egy betűt kétszer ugyanúgy leírni. még mindig imádom a homlokpuszit. és még mindig úgy nevetek, hogy a szám elé teszem a kezem. 

tenyeret tenyérbe. Gina szavait idézném: "valamivel több leszek, valakikkel pedig kevesebb". voltak, akik bérletet váltottak a világomba, de voltak, akik csak napijegyet. akik jobbá tették az életem, akik összetörtek, voltak akiktől tanultam és voltak olyanok is, akik arcon csaptak, hogy felébredjek. rengeteg ember volt és rengeteg ember lesz is. köszönöm, hogy vagytok és köszönöm, hogy nem. szükségem van rátok és rátok nincsen szükségem. mert ezek vagytok ti, ez pedig itt Én vagyok.

csempe érzelmek. sűrít, benntart, kipufog. ez a mechanikája. mindennek ez a rohadt mechanikája mostanában. felforgat, használ, hátraarc. polcról le, játszik, majd vissza porosodni. vagy rágyújt, elég, elnyom. hányféleképpen érzékeltessem még? ha pedig egyet megtanultam az az, hogy soha ne nézz hátra. bár biztos jó okod lenne rá. nekem is lenne jó okom rá. amire meg rájöttem, hogy várni a semmire vagy semmire se várni nem ugyan az. én eddig a semmire vártam, úgyhogy inkább nem várok semmire már. minden agyban dől el jobb esetben. és talán két másodpercnél tovább nézni valaki hűlt helyét, már egyfajta gondolkodás. talán még érzékeny vagyok rád, mint pupillára a fény, de már csukom a szemem. mert azt hittem, ott tudok maradni, ahová leültettél. de aztán rájöttem, hogy te arra születtél, hogy egy pillanatra a részem legyél, aztán eltűnj. olyan gyorsan hűltél ki, mint a reggeli kávém. és csak annyira maradok meg, mint az esőcseppek a hajadban. 

ablakrésnyi felismerés. mindig én voltam a befogadó. mindig ti voltatok a jelek. csak jöttetek és valamennyit itt voltatok. aztán elromlottam. és mint az áramkimaradásnál, néha csak pillanatokra, néha teljesen zárlatos lettem.  de mindig én voltam a test. aki nem esik arcra, aki nem ég hamuvá, aki nem ázik el soha, mert mindig van esernyője. ritkán fájt csak. az sem vészesen. szemben az árral. és? sose érdekelt. soha semmi nem érdekelt. nyilván azért tartok itt, ahol. és bizony, vannak jó párosok, pro és kontrák, ahol valaki ezt a szerepet, valaki pedig azt tölti be. 
fagyi vagyok, ami a betonon csattan.
szél vagyok, aki nekifut arcodnak.
szélvédő vagyok, vagy bogár?