29/A válaszom: bogár.

érdekesek vagytok ti emberek. mindőtöket bizonyára a kíváncsiság hajtott most a bejegyzésemhez. mi lehet az a "bogár". na meg, mi lehetett a kérdés. igaz? ezek vagytok ti. kíváncsiak. mindig kíváncsiak. ebbe fogtok beleöregedni. 

és milyen elszomorító, hogy címszavakban az életem. fecni vagyok, néhány tintapiszokkal. hogy 5-6 sorral jellemezhető egy állapot, amit te hetek és hónapok alatt tudtál helyretenni magadban. pedig ennyi. 5-6 sor. ennyi a lényeg.

munkamorál. most mosolygok. eszembe jutott a két nappal ezelőtti szakdolgozat írás közben megejtett filozofálásom. napok óta már lassan ínhüvelygyulladást kapok a sok írástól. görcsösen dolgozok ki minden egyes mondatot, hogy a lehető legtökéletesebb munkát nyújtsam. amikor végeztem, leültem pihenni. megnyitottam a blogot, és heves gépelésbe kezdtem. és ekkor kezdtem el mosolyogni. hullazsákba való állapotban csak egy kis pihenésre vágyok, és a pihenésem egyenlő a munkámmal. tehát gyakorlatilag amit órákon keresztül csináltam, simán folytattam tovább; csak egy másik felületen, másról. ez a kulcs. mindent szerelemből kell csinálni. én szerelmes vagyok az írásba.

napi szokás. még mindig a bal cipőmet veszem fel először. még mindig két cukorral iszom a kávém. még mindig hátulról előre lapozom az újságot. még mindig pofákat vágok a tükörbe, ha egyedül vagyok. még mindig húzom a "Tolni" ajtókat. még mindig félek a bohócoktól. még mindig nem tudok egy betűt kétszer ugyanúgy leírni. még mindig imádom a homlokpuszit. és még mindig úgy nevetek, hogy a szám elé teszem a kezem. 

tenyeret tenyérbe. Gina szavait idézném: "valamivel több leszek, valakikkel pedig kevesebb". voltak, akik bérletet váltottak a világomba, de voltak, akik csak napijegyet. akik jobbá tették az életem, akik összetörtek, voltak akiktől tanultam és voltak olyanok is, akik arcon csaptak, hogy felébredjek. rengeteg ember volt és rengeteg ember lesz is. köszönöm, hogy vagytok és köszönöm, hogy nem. szükségem van rátok és rátok nincsen szükségem. mert ezek vagytok ti, ez pedig itt Én vagyok.

csempe érzelmek. sűrít, benntart, kipufog. ez a mechanikája. mindennek ez a rohadt mechanikája mostanában. felforgat, használ, hátraarc. polcról le, játszik, majd vissza porosodni. vagy rágyújt, elég, elnyom. hányféleképpen érzékeltessem még? ha pedig egyet megtanultam az az, hogy soha ne nézz hátra. bár biztos jó okod lenne rá. nekem is lenne jó okom rá. amire meg rájöttem, hogy várni a semmire vagy semmire se várni nem ugyan az. én eddig a semmire vártam, úgyhogy inkább nem várok semmire már. minden agyban dől el jobb esetben. és talán két másodpercnél tovább nézni valaki hűlt helyét, már egyfajta gondolkodás. talán még érzékeny vagyok rád, mint pupillára a fény, de már csukom a szemem. mert azt hittem, ott tudok maradni, ahová leültettél. de aztán rájöttem, hogy te arra születtél, hogy egy pillanatra a részem legyél, aztán eltűnj. olyan gyorsan hűltél ki, mint a reggeli kávém. és csak annyira maradok meg, mint az esőcseppek a hajadban. 

ablakrésnyi felismerés. mindig én voltam a befogadó. mindig ti voltatok a jelek. csak jöttetek és valamennyit itt voltatok. aztán elromlottam. és mint az áramkimaradásnál, néha csak pillanatokra, néha teljesen zárlatos lettem.  de mindig én voltam a test. aki nem esik arcra, aki nem ég hamuvá, aki nem ázik el soha, mert mindig van esernyője. ritkán fájt csak. az sem vészesen. szemben az árral. és? sose érdekelt. soha semmi nem érdekelt. nyilván azért tartok itt, ahol. és bizony, vannak jó párosok, pro és kontrák, ahol valaki ezt a szerepet, valaki pedig azt tölti be. 

fagyi vagyok, ami a betonon csattan.

szél vagyok, aki nekifut arcodnak.

szélvédő vagyok, vagy bogár?

28/Nullaóranegyven

és most töménytelen mennyiségű ágyneműs-napsütéses-merengős képet néztem a tumblr-ön. újra bebizonyosodott, hogy imádom az apró kis boldogságokat. ezek a képek most valamiért feltöltöttek. egy kicsit most jobban dobog a szívem. boldog lettem tőlük. úgy érzem, most kitisztult az elmém - ha csak egy egészen kicsit is - . napok óta és napról napra változnak bennem a dolgok. a saját szememben vagyok egyik nap különleges, másnap pedig semmi. a semmis napokon mindig eszembe jut hőn szeretett tanárom, Gincsai szavai: "Eszter. Maga egyedi és megismételhetetlen." ezek akkor és ott olyan súlyú szavak voltak, amik egy életre belém égtek. a szívem belső falára írtam fel arannyal. valakinek a whiskey. nekem ez jelent mentsvárat.

és ágynemű, és napsütés. csak fekszem. nagyjából úgy érzem magam, mint az állatok földrengés előtt. csak fekszem és pakolgatom a mozaik darabokat. te ide jössz, te pedig oda. így van ez. mindig ezt csináljuk. pakolgatunk. szia, örülök, hogy itt vagy, de már mehetsz is. vagy szia, szeretnélek befogadni a szívembe. vagy szia, őszintén mosolygok rád és azt mondom, teljesen túl léptem rajtad. mind ezt csináljuk. pakolgatunk. a fejünk felett pedig egyre nagyobb kérdőjelek lesznek. te is látod? sorakoznak a miértek, a bárcsakok, a talánok, a hiszemek, a mivan hák, és a társaik. mindegyiket megsimogatom és elengedem. mert így sosem lesz kész a mozaik.

igen, még mindig csak fekszem a világ legjobb takarója közt, a Rolling Stones-os pólómban és mezítláb. mérhetetlen nyugalom van most. az a fajta, amikor sétálsz a töltésen, érzed a bőrödön a napsugarat, lassan mész, nagyon lassan, a talpadat égeti a talaj, mintha parázson táncolnál, de jó nagyon. minden a tiéd. a fák, a bogarak, minden egyes fűszál. minden a tiéd. ott és akkor minden a tiéd. ezt a pillanatot élvezd ki, hiszen a pillanat is a tiéd. ja, elfelejtettem, hogy mi, emberek, elfelejtettünk élvezni pillanatokat. tervezünk, pakolgatunk. pedig sokkalta szebb életet élhetnénk, ha élveznénk a pillanatot. ha hagynánk magunknak, hogy élvezzük. de sajnos elfelejtettük. vagy genetikailag kimaradt belőlünk ez a komponens.

ha pedig úgy lesz, elzárom magam. mint a vizeket a csapok, szavakat a savak, gyökereket a gyökerek, agyadat a fejed, tereket a falak. a falakon - amiket emelek - a te neved a vakolat. ilyen ez. 

ha pedig úgy lesz, mindig kapható diszperzit.

és ezt nem én írom. mások írják bennem. 

a nyakamon a sugarak, a kezeid a sugarak, a kezeim a nyakadon.

27/Apró kis boldogság

talán életem egyik legnagyobb kutatása a boldogság megfogható jeleinek felismerése. megfogható, meglátható, meghallható vagy megérezhető jelek. felismerni és elkönyvelni a saját magad állapotát, azt a Jót, ami akár csak egy pillanatodat tesz tökéletessé. hiszen minden apró boldogság is boldogság. ha jelen pillanatban nem is vallod magad maximálisan, kiegyensúlyozottan boldognak, tekints vissza: egyetlen boldog pillanat sincs egy napodban? nincs olyan arc, hang vagy kép, amely - ha csak egy momentumra is - mosolyra késztetne? ugye, hogy van ilyen. akkor Te egy boldog ember vagy, akit az élet apró örömei varázsoltak boldog emberré. az én belső mérlegem sincs egyensúlyban. vannak megoldhatatlannak tűnő problémák. vannak kudarcok, vannak lelankadt lelkesedések is. de ha meglátom a barátnőm arcát, boldog vagyok, hogy láthatom. ha a kezemben tartom a munkáim, boldog vagyok, hogy már ennyit letettem a kis asztalomra. ha meghallom a kedvenc zeném a rádióban, boldog vagyok, mert emlékeket ébreszt. és ha úgy érzem, egy beszélgetésről úgy mesélnék, hogy levegő után kapkodok, megmásul a hangom és a szervezetem valami egészen pozitív hullámokkal jelez, akkor bizony én boldog vagyok. afféle boldog, akit ezek az apróságok tettek boldoggá. és én ezt annyira értékelem. becsülöm, hogy reggel felkelhetek, és bármennyire borús az idő, bármennyire hétfő van és bármennyire akarnád legszívesebben az orrodig húzni a takaród, belenézhetek a tükörbe és mosolyoghatok, hogy boldog legyen a pillanatom. hogy van utam, van mit járnom, lehetnek céljaim, amiket véghezvihetek, hogy vannak létfontosságú emberek az életemben, akik mellett kiállok az idők végezetéig, és még sorolhatnám. ez A boldogság. az egész életedben, mindenhol ott van; csak észre kell venni, majd tisztelettel megállni előttük.

26/Korcs fiatalság

Még nem sokat éltem, de a szemem az nyitva,

S a világban sajnos a jó nagyon ritka.

De most hallgasson el, ki máskor is néma.

Mai fiatalok! Ti hatalmas probléma!

Öntudat vagy tudatlanság? Óriási kontraszt.

Az életeden már fiatalon óriásit rontasz.

Céltalanul járod-keled saját magad útját,

S elfelejted becsülni a saját magad múltját.

Remek családdal a hátad mögött hiszed,

Ha nem csinálsz semmit, majd úgy is sokra viszed.

S hiába a szülői édes biztonság,

Ennyi évesen csak úgy fogod fel: fogság!

De nem véletlen óvnak téged foggal és körömmel,

Bár te úgy is tovább mész majd a lázadó körökkel.

13 évesen a kocsmákat bújod,

Anyád kérdésére meg a hazugságot fújod.

Alapokban hibádzik a kötelesség tudat,

S a magadra festett arc hibás képet mutat.

De hamar kiöregedsz, anyád meg ebben hisz,

Míg mielőtt a hanyagságod tényleg mindent visz.

Hagyományok? Még hírből sem ismered.

S nem barátod neked a lelkiismeret.

Amit magad elé raksz, az egy ferde értékrend,

Hidd el, nem áll jól neked az ital mérték trend.

Akit érdekel a jövője és tanul az már „stréber”,

Mert nem látod át azt, hogy te az életben elvérzel

Ha így folytatod, és teszel rá magasról,

Mert legnagyobb szerelmed az ötszázas tabis bor.

Szerintem ti szép lassan lecsúsztok a lejtőn.

Én még a könyveken nőttem fel, Ti meg már a fertőn.

S a jövőtök miatt lehet, aggódni kéne,

Mert mindig mindenre azt mondjátok: miért ne?

A nagybetűs életről semmit se tudva,

Látni egy új jövőképet, teljesen furcsa.

Éveket dobtok el csak cigiket gyújtva,

S a végén egy perced marad, hogy elkezdj mindent újra.

25/Átkozott Valentin

februártizennégy.

piros betűs, csokis marcipános, rózsaszín szerelmes, plüssmacis ékszeres hányingerokádék. legalábbis konkrétan 5 év után először éltem így meg a mai napot. tudjátok, kedves barátnőm azt mondta, a Valentin napot tulajdonképpen két módon lehet kezelni. az első tipikus példa, amikor kapcsolatban vagy. amikor megvakulsz a hatalmas boldogságfelhőtől, amikor számolod a napokat, mióta van társad, és amikor cetlire írod fel a nevét, majd beteszed a párnád alá, csak hogy mindig veled legyen. és a sors fura fintora, hogy valójából pont ebben a csudaboldog életben vesszük semminek a Valentin napot. semminek vesszük, hiszen elmondásunk alapján nem egy nap kell kifejezni, mennyire szeretjük a másikat. görcsösen és a kényszer fojtogató érzésével veszünk meglepetést, "mert hát kell". és ha van párod, akkor ez egy ugyanolyan nap, mint a többi. egy kicsit több cicomával, kicsit még szerelmesebben, de nem érdemel semmilyen plusz drukkot. és most jön a másik verzió, amikor egyedül vagy. amikor úgy faszán, fogcsikorgatva, félelmetesen, teljességgel egyedül vagy. eltűnődsz, milyen magadban. mit rontottál el már annyiszor, min változtatnál, ha újra kezdhetnéd, miért alakultak így, ahogyan alakultak azok a fránya dolgok. meg úgy egyébként, hogy mi célod van neked a világban. és hirtelen arra leszel figyelmes biztosan te is, hogy a Valentin nap acélhorgonyként nehezedik rád. hirtelen vágysz arra a szál rózsára. hirtelen megkívántad az epres Milkát. és hogy hirtelen elkezdted értékelni a Valentin napot. nekem állítólag fizikai fájdalmaim vannak az egyedülléttől. szemmel láthatóan szenvedek. mindig is kapcsolatfüggő voltam. nem tehetek róla. és ma, 2013.02.14-én egyedül töltöttem egy teljes Valentin napot, lapcsánkába és munkába burkolózva. és talán pont így volt jó. talán pont ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek, én is változtam. képes vagyok tovább nézni, úgy előre. nem csak a beszűkült, katlanos világomba, ahol kell, hogy legyen mellettem valaki. egy nyúl, egy ember, vagy akármi. csak ne legyek egyedül. és hatalmas ellentétként mégis köszönöm, hogy egyedül lehetek, hiszen az egyedüllétnek köszönhetem, hogy megtanultam értékelni a Valentin napot. hiszen még ha ugyanolyan nap is, mint a többi, akkor is egy új nap, amikor kimondhatod, hogy szeretlek. akár rózsával, akár anélkül.