2012.
február 13, péntek. Ez állt a helyi lap fejlécén, amit már-már rongyosra
szorongatott nyirkos kezeivel a vonatra várva. Melanie érzelmei akár a
hullámvasút: az izgalomtól szédelegve cikázott fel s alább. Az apró kérdőjelek
a jövőt illetően majd kiburjánzottak a fejéből a hajtövein át. Szemmel látható
volt a félelme. Annyira bizonytalan minden. Annyira hihetetlen. A javarészt
keserves múltja most talán egy csapásra indult útnak a reményteljes jövő felé.
Eltörölni mindazt a sérelmet, meghurcolást és kiszolgáltatottságot, amit az
elmúlt tíz év keltett életre. Valószínűleg egész életében görcsbe rándul a
szíve, ha erre a tíz évre gondol. A gondolat terhétől meggörnyedve ült a
váróban, s a borzasztó fagy teljesen elvette minden erejét. Csak várt. Maga sem
tudta mire. A vonat visítva, csikorogva érkezett a pályaudvarra. Ódivatú,
ütött-kopott kis szerkezet, melyről az idő vas foga még azt a szép türkiz mázat
is lemarta. Rozsdás kis lábai szüntelen igyekeztek, s engedelmesen álltak meg a
masiniszta parancsára. Fölötte hatalmas füstfelhő, melyet a mozdony köhögött ki
a fáradtságtól. Melanie magát látta benne. Egy megtört, szívéttépett kis lény,
aki minduntalan szolgálja feletteseit. Óvatosan lépett a vonat peremére, hiszen
vastag jégpáncél borított minden egyes fokot. A kabin melege lágyan simogatta
arcát. Ideális állapot az emlékezésre. Mel újra a tíz évre gondol, s arra, ami
azelőtt volt. Könnyes szemmel és remegve nosztalgiáz. Látja maga előtt a napot,
amikor még ott volt mellette. Amikor még minden olyan egyszerű volt. Érzi bőrén
a nyári napsütést, és látja az eres-megfáradt szemhéjai mögött Annak a
júliusnak a sárgáját. Emlékszik a kézre, melyet már befogott 30 év nikotinja,
de a körmök még mindig meggypirosak. Emlékszik arra a szőkére is, arra az
aranyló, csillámló bársonyra, amilyen Neki volt. Emlékszik a mentaszínű
szalaggal átkötött cipős dobozra, melyben a közös csecsebecséket gyűjtötték.
Rengeteg levél és szamárfüles, összegyűrt fotók, préselt virágok, és mindenféle
haszontalanság. És emlékszik a saját maga hangjára, mint boldog kisgyerek, aki
repesve kiabálja Neki, hogy „anya, anya, nézd milyen gyönyörű kavicsot
találtam!”. Jenny gyönyörű nő volt. A legszebb a városban. A hölgyek
netovábbja. Lehengerlő humorral és elképesztő energiával rendelkező asszony.
Melanie pontosan emlékszik rá. Emlékszik a nevető zöld szemére, mely csupa
jóságot sugárzott, a púderszínű topánjára, és a szoknyára, amit mindig hordott.
Ha megfogták egymás kezét az nem kérdést, hanem mesélést jelentett. Egy mesét, amelynek
mondanivalója, hogy „igen, Mi egy család vagyunk, igen, Ő az anyukám.”.És
nagyjából annyi emléke van még, amennyit elraktározhatott egy tíz éves
kisgyerek. Az önfeledt, életvidám emlékek, az emlékek, melyek azelőtt voltak,
mielőtt a ménkű becsapott Melanie életébe. Tízedik életévét töltötte, amikor
Jenny beadta az árvaházba. Megoldhatatlan adósságspirálba kerültek, s egyik
napról a másikra történt, hogy már nem tudta eltartani a kis Melt. Minden, amit
azelőtt felépített, elveszett. Mel számára nem maradt más, csak a kemény
szalmaágy, a koszos, repedezett falak, és a hűlt vacsora, amelyet az intézet
kínált neki. Vaskalapos nevelője megkeserítette életét. Jenny megígérte neki
ott, a bejárat küszöbén, hogy visszajön érte, s hát egy tíz éves kisgyerek kinek
is hihetne jobban, mint az édesanyjának. Tíz év telt el. Időközben Jenny
gondolkodása megváltozott. A szégyentől és a kétségbeeséstől úgy gondolta,
Melnek nincs szüksége rá többé. Lemondott a kislányról, nehezen, de
beletörődött, hogy talán így jobb sorsra juthat, s hogy többre viszi majd, mint
ő. Tíz év elég volt Melanienak, hogy feldolgozza anyja elvesztését. Felnőtt.
Kilépett az árvaházból, és hosszas tanakodás után, de végül két év múlva
felkereste anyját. Jenny ekkor már 12 éve élt New Yorkban. Új életet kezdett.
Nincs családja, de helyrerakta az életét. Rengetegszer gondolt lányára,
elképzelte, hogy nézhet ki, felidézte az apró anyajegyet a bal csuklóján,
gondolatban számtalanszor adott csókot a homlokára és kérte a Jóistent, hogy
óvja a bajtól. Sosem gondolta volna, hogy Melanie megkeresi őt. Világmegváltás
volt a hívás, amiből semmi mást nem értett, csak ennyit: „Melanie vagyok.”. A
sokktól megrészegülve csak habogott. Végül sikerült egyeztetni egy időpontot,
amikor Mel meglátogatja őt, hogy feltegye mindazt a kérdést, ami tíz év alatt
gyűlt össze benne.
A vonat
hirtelen befékezett. Melanie megérkezett New Yorkba. A szíve majd kiugrott a
helyéről. Izgalom és félelem elegye. Nem túl jó páros. Az ember ilyenkor a sima
úton is képes elesni. És akkor, mint valami villámcsapás, úgy érte a
felismerés. Az utca túlsó oldalán ott állt Jenny, a púderszínű topánjába és
abba a szoknyába, amit mindig hordott. A haja is megmaradt a réginek, derékig
érő, aranyszín pompa. Melanie torka elszorult. Ott állt előtte az emlékei
eleven képe. Már felkészült mit mond majd neki. Csak a pillanatot várta, hogy
végre hozzászólhasson. Egyre közelebb ért. Már szinte csak karnyújtásnyira volt
tőle az álma, a biztonság és a hús-vér lény, amit annyira szeretett. Ekkor
Melanie boldog mámorát a fájdalom és a rettentő ricsaj szakította meg. Eluralkodott
felette a rémisztő sötétség.
2012. február 13, péntek.
Meghibásodott jelzőlámpától megháborodott autós
okozott halálos balesetet a Wall Street 43. sarkán, melynek következtében a
fiatal Melanie Sparks azonnal életét vesztette. „Feltehetőleg a jelzőlámpa a
fagy miatt ment tönkre”- állítja a new yorki katasztrófavédelem szóvivője. A
körülményeket még vizsgálják, további információkat még nem áll módunkban
közölni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése