41/Szívhalál

Remegve szól a szív, ki már rég hontalan.
Szétzilált, keserves, csak egy hajléktalan.
Hányszor kiabált, hogy fél, szorongva lüktet,
Vert, de nem találta, mi a boldogságba lökhet.

Egykor még tüzelt, heves volt és meleg,
Ki ezt elveszi tőle, a Világ rossza lehet.
Puha ágy ölelte, szerető kéz fogta,
Tenyerében óvva, féltve, szeretve tartotta.

Sohasem sírt, csak dobogott Neked,
Megköszönve azt, mit adott a Te kezed.
Ő csak azt szerette volna, ha örökké így marad,
Ha a Te szíved őhozzá végleg odatapad.

Kettő közt a híd folyton virágozzon,
Bánatot létünkbe ő véletlen se hozzon.
És ha félre is vert néha, mindig jóvátette,
Az őt ért sebeket hamar eltemette.

De nem vigyáztunk rá, méregbe fúlt bele,
Nem volt már eléggé senki sem vele.
Egyedül kalimpált, nem volt már párja,
Hogy a másik test őt a szívébe zárja.

Hiányoztál neki éjjel és nappal,
De azt kérte tőlem, hogy kezdjük tiszta lappal.
Nem tudott már tovább reszketve dobogni,
Mikor nem nézted másnak, minthogy ő is csak holmi.

Annyiszor bántották, ő mindig elnézte,
Magában sorsát békésen intézte.
Úgy szeretett Téged, hogy az már új fogalom,
De meghalt, temetem, mellkasom szorítom.

Ha lehunyja kis szemét, csendesen sírdogál,
Nem hitte volna, hogy beáll a szívhalál.
És bár leállt, többé nem simogat,
Tovább zakatol Érted, mint egy kisvonat.

Mert emlékezni fog rád, míg szív marad a szív,
Talán egy fájó éjszakán újra téged hív.
Kérlek, akkor állj fel és nyisd ki az ablakod,
Hajtsd fel neki szeretettel puha kis paplanod,
Mert elrepül majd oda, én elküldöm hozzád,
Hogy könnyedet törölje, vigyázzon terád,
Mint anya a gyermekre, hisz ő az őrangyalod,
Meg fog gyógyulni, feltámad, ha hagyod.

40/Nézőpont

Amiben most élünk, hidd el, csak egy álom

Fertőző gyümölcs lóg fenn az életfákon.

Learatva őket nem túl sokra megyünk,

Már rég lehetetlen, hogy jó emberek legyünk.

Néhány pillanatban túl nagy szenny az élet

Igazságtalan, mit olykor Tőlünk kérhet.

Azt érzed kevés vagy, s talán igazad is lehet

Mikor sorsfordító döntést kell meghozni neked.

Tegnap még Te szóltál, ma keservesen én

Összetörve ülünk mind a világ tetején.

Kóbor lelkek, mik egykor még ragyogtak

Szenvedéllyel tele, de mára már halottak.

A világ tehet róla, nem Én és nem Te

Mindenkinek idő, míg rájön végre erre

Mást okolni könnyebb, de az élet a sáros

Könyörtelenül szippant be minket a nagyváros.

Itt minden más, azt hiszed itt egyszerűbb lehet

De ha Te vagy a soron, úgy Téged is eltemet.

A városnak olyankor Te leszel a játéka,

Mert a legfehérebb rózsának is fekete az árnyéka.

De ha kitartóak vagyunk, mi kerülünk fölé

Nem bújhatunk remegve a másik háta mögé.

Arcunkat vállalva lépjünk fel a színre,

Soha többet ne adjunk más véleményére.

A legnagyobb börtön ez, mit ember megélhet

És bár elfogadod, attól meg nem érted,

Hogy miért hagyjuk, hogy más döntsön helyettünk,

S csak emiatt elengedni, mit egykor még szerettünk.

Életünk hősei legyünk, ne az áldozatai

Ne bántsanak minket más rosszalló szavai.

S ha most el is vesztél, s már nem vagy önmagad,

S amikor már úgy érzed, hogy a szíved majd' megszakad,

Mosolyogva kelj fel holnap, mert mostantól jobb jöhet,

Köszönd meg életed, hibáid s minden örömödet,

S bár örök lesz a kísértés, hogy a könnyű utat válaszd,

Hazugságban élsz, s ez nem kevésbé fáraszt.

Hallgass a szívedre, végre hagyd el az agyad

A szeretet, mi minden rossz mellett megmarad!

S még ha e világ valamit meg is gyilkolt bennünk,

Tiszta szívvel kell az úton végigmennünk.

A régiket törölve csináljunk új emlékeket,

Sok boldogságot, mit az ember annyira szeret.

Az életünk doktorai saját magunk vagyunk,

Legyen egy kis mosoly, mit magunk után hagyunk.

Ó, te romlott világ, holt élethelyzetek,

Nem hagyjuk, hogy minket csak így eltemessetek.

S a kérdés az, hogy félsz vagy élsz?; a döntés a tiéd

Nyisd ki szemed, lásd meg végre a világ igaz színét.

39/Távozz tőlem, Sátán (in medias res)

-Senki nem kért arra, hogy maradj.
-Senki nem kért arra, hogy gyere.

Ha még két percig ott áll, a lelkét veszti. Pedig már ígyis rongyosra morzsolta az élet. Foltos, megsárgult, elhasznált anyag lett, mi egykor patyolat volt. Ami akkor fátyol, most dunna súlyra nőtte ki magát. Meg akart fulladni. A szavaktól, a helyzetektől, amik az élet szmogjaiként nehezedtek rá. Nagyon félt. Sosem hitte volna, hogy ilyen közel kell szembenéznie a legbelsőbb félelmével. Az meg csak vigyorog, nyálat csorgatva, hogy -Megvagy, hát megtaláltalak-. A fülében lüktetett a vér. Akárhova lépett, gödröket talált, falakkal elválasztott tereket, labirintust. Menekült volna, ha van hová. De a vörösen izzó Rémség a nyomában volt. Mindig fut előle, világ életében ettől rettegett a legjobban. Tudta, hogy nem ússza meg, hogy egyszer tényleg eljön a nap, amikor farkasszemet kell nézniük. Mert ez is kísérte mindenhová, ahogy a kedvenc farmerja 15 éves kora óta.

Nem vette le róla a szemét. A Vörös Rémség csak úgy izzott a maga rettenetességében. Tudta, hogy túl kicsi ez a lány ahhoz, hogy ellenálljon. A lány még magára is varratta, szinte bélyegként, pedig még a hideg is kirázta tőle. Bátor, aki a félelmével villog. És tényleg bátor volt. Sámlit húzott a Vörös Rémség elé, leült. Reszketve húzta meg magát, percek kérdése volt a mindent elsöprő fájdalom. Még a gondolatától is irtózott, hogy mélyre kell ásnia lelke legsötétebb bugyraiba. A Vörös Rémség otthonába. Az Emlékek földjére. A Felidézés hazájára. Ahol minden előkerül.

Folyt a nyála a Vörösnek, megkaparintotta a lányt. A karmai közt tudta. Úgy rángathatta, mint egy marionett bábut. Felnyitotta a lelkét, az elméjét, és a felismerés szélviharként söpört végig a lányon. A Vörös nem viccelt. A lány az emlékei minden egyes részletét újraélte. Amivel egyszer már megbirkózott, most újra a földre lökte őt. Felelevenedtek, amiket már rég elfelejtett. A saját maga elleni harcban sem győzött. Dagonyázott a vereségeiben. Mocsárként húzta le a csalódás. -Az emlékek sosem halnak meg- suttogta remegő hangon. Ha valami fájt neki az életben, akkor ez az volt. Szembesíteni mindazokkal, amiken csak hosszú idők után tudott túllépni, a legkegyetlenebb embertelenség a világon. De a Vörös nem válogat. Tálcán rakta a lány elé az összes részletet. Zokogva kapkodott a lány, hogy minél hamarabb átessen ezen a szívtelen kínzáson. Filmszalagként pergett le előtte minden, amit egyszer már lenyelt és megemésztett. Most visszahányta egyben az egészet. A mellkasa majd szét szakadt, olyan nyomás volt rajta. Mikor is a Vörös higgadni kezdett. Látta azt az elgyengült testet, aki ott kuporgott a sámlin, minden reményét, minden büszkeségét, mindenét elvesztve. Rakott volna elé jó emlékeket, de ezek után már hiábavaló volt. A lány felállt, elindult, és most az egyszer a Vörös nem eredt utána. Összetörve sétált a lány az első fényes utca felé, mindegy volt neki, mi vár rá ott, csak el innen. A Vörös távolról figyelte az egyre kisebbedő alakot. És akkor történt, amit se a lány, se a Vörös nem gondolt ezelőtt: a lány visszafordult, és bár szétzilálva, izzadtan, kimerülten, de rámosolygott a Vörösre. Mert az egész kálváriának oka volt. A lány életében először hálás volt az emlékeinek. És a Vörös megintcsak jól időzített. Egyébként hogy találta volna meg a lány a fényes utcát?

38/Én sem vagyok

Szakadékkal teli a táj, szél töri a csendet,
Ülj le kérlek, most kell mély levegőt venned.
Fatáblára fehér papír, rajzoljunk egy jövőt.
Magas dombon kislányt ülve, reményeket szövőt.

Kékkel fessél égboltot, vágyj a magasságba
Méterekkel feljebb minden más a madártávba
Mert ki fentről kicsi, még túl nagy szíve lehet,
Minden egyes nyíló úton büszkén végigmehet.

Pirossal fess mosolyokat, mi aranyozza napunk
Emberséget, törődést, mik megnyitják a kapunk.
Elfogadni egymást és mellőzni a dacot
Bárdot dobva, békét kötve elkötni a harcot.

Fess sárgával napsugárt, mely a kedvünkért tüzel
Szerelmünknek lángjából mért mindig Te tűnsz el?
Nyújtsd a kezed, én most is melletted vagyok.
Bár oly sokan beszélnek, de mindannyian vakok.

Túl vizezett ecsettel mosolyogva sírást
Az ember meg amott egy jókora sírt ás.
Fejfára meg kormos betűk, dátumok és nevek,
Rossz emlékek, nyílt törések, mit az ember eltemet.

Mindannyiunknak vannak nehéz, nagy puttonyai
Sebek, rágalmak, kövek, szerelmünk szavai.
Fesd ezt meg feketével, lyukaszd át a lapot
Nyílj ki te is végre, úgy mint a kiskapud.

Azt mondják a zöld az nyugtat, én meg hiszek nekik.
Tárd ki karod, állj ki míg bírsz, ahogy erődből telik.
De mikor már nem lesz szíved az ember fiára
Jóságodnak, türelmednek, s mindennek hiába.

Akkor végy majd új lapot, fess majd egy új jövőt
Vagy akár a kislányt ülve, a reményeket szövőt.
Csak élj, mert élni igazán csak élve jó
Hagyni, hogy elsüllyedjen a meglékelt hajó.

Szentjánosbogárként őrzik álmodat az őrangyalok,
A tegnap határán oltárunk fényesebben ragyog.
Hunyd le a szemed, álmodj egy sokkal jobb holnapot,
Te sem vagy már, és én sem vagyok.

37/Összefüggések

Picivel több, mint egy évvel ezelőtt jöttem ebbe a városba. Csak nézek ki az ablakon. Megint eltelt egy év. Emlékszem, 2013 májusában is ugyanígy tettem, csak éppen 250 kilométerrel arrébb. Otthon. Mondtam is magamnak, örökké nem eshet. Plédbe bújva ültem az ablak előtt és elképzeltem egy sokkal jobb világot. Valahogy mindig én voltam a világmegváltós csaj. Akinek a minden az kevés. Mert én soha nem kerestem semmi olyat, ami létezik. Mindig azt mondtam, tudjátok srácok az a plusz, az kell nekem, olyan teljesen más, olyan hasonlíthatatlan, ami eddig még nem volt, aztán néztek rám nagy szemekkel, egyszer még pont Zsuzsa volt az, aki töri órán a képembe vágta: itt mindig minden ugyanolyan. Aztán hosszasan magyarázta, én meg úgy voltam vele, ami két mondatnál hosszabb, az hazugság. Kinevettem, persze, hogy kinevettem, mondom én voltam a világmegváltós csaj. Aztán akkor májusban jöttem rá arra, hogy lelkesen süllyedek.

Kapaszkodtam az ágyamba és nem akartam elhinni, hogy igaza volt Zsuzsának. Elhasznált szavakhoz ragaszkodtunk elhasznált emberektől. Már rég üres terekre mondtuk, hogy a miénk. A nem létező lehetőségekben hittünk. Összeragasztott barátsággyűrűket viseltünk az ujjunkon. Sört ittunk minden pénteken egy szétfoszlott társasággal. Kitört hegyű ceruzával rajzoltunk. Kiteregettük a száraz ruhát. Órákig szívtunk leégett csikkeket. Hintáztunk a játszótéren, ahol csak mászóka volt. Egy képzett világba ragadtunk. Egy kényszerképzettbe. Akkor, azon a májuson döntöttem el, hogy rábólintok arra, amit annyira utálok. A fővárosba költözök. 

Hideg zuhanyként ért mindenkit. Sosem fogom elfelejteni anyám könnyes pillantását azon a szeptember 28-ai, kora hajnali napon. Akkor nem sírtam, csak utána fél évig. Az egész életem belefért egy kis tranzitba. Mindenem, amit 21 év alatt kaptam, vettem vagy összegyűjtöttem. Egy tranzit. Ennyi egy élet. És milyen érdekes belegondolni, hogy egy teljesen új élet kezdetéhez csak 250 kilométer és egy nagy sóhaj kellett. Meg pénz, mondaná apám. De tudtam, hogy ő ezt úgyis megoldja. Mindig mindent megold. Apám erős ember, de amikor az új lakásom ajtajában álltunk elbúcsúzva egymástól, ő is elgyengült. 

Emlékszem, elsőként az erkélyre mentem ki. Ott álltam egy teljesen ismeretlen városban, egy ismeretlen lakás balkonján a szinte ismeretlen emberekkel. Szívtam magamba a szmogot, amit azóta se tudok nagyon megszokni. Arra gondoltam, mit keresek itt. Mi a szart keresek itt? Másvilág az, vigyázz magadra, itt vagy otthon, mondták a többiek, de én nem hittem nekik. Adjatok időt, és itt is otthon leszek. Aztán instant levesek, kész pudingok, tartós tej. Tényleg minden más volt. Életem egy nagy része a tömegközön zajlott. Három perc unalom, amíg a metró megjön. Látni egy csövest, ahogy a bokorba szarik. Nadrágot cserélni, mert átázott a papírpohár a kávétól. Feltérképezni az Ismeretlen Várost. Mézet könnyezni. Könyvesboltokban keringeni, holott sosem volt pénzem. Lopva kiolvasni egy-egy mondatot egy új könyvből. Megalázkodni, engedelmeskedni, elfogadni, ahogy eddig sose. Ilyenekkel telt el. 

És eltelt egy év és 5 hónap. Annyira nem vettem észre, hogy így megy az idő, mint ahogy azt sem, ha ékezet nélkül írok. Egyszerűen megszoktam. Megszoktam az időt. Hogy minden hónapban egyszer hazamehetek, hogy meddig tart egy munkaidő, hogy meddig van nyitva a sarki kisbolt, hogy mikor kezdődik a sorozatom, és hogy hány percenként jár a 75-ös. Hogy fényvillanás alatt válunk felnőttekké. Apám azt mondta, most még csak eljátszom, hogy felnőtt lettem, és valahol igaza is van. De apám is így kezdte. Próbálgatta a képességeit, feszegette a határokat, kereste a lehetőségeket. És mégis az egyik legjobb ember lett a világon. Mindenki így kezdi, ahogy én. Mert az új élet egy anyatigrist szakít fel bennünk. Egy harcoló, küzdő, kitartó anyatigrist, aki sohasem áll le. Akit sohasem lehet leállítani. Aki ha nehéz is, erején felül csinálja tovább. Ha viszont könnyű, akkor hálát ad és megbecsüli. Mert igazából ez a két dolog határoz meg minket. A türelem, amikor semmink sincs, és a hozzáállásunk, amikor mindenünk megvan.