39/Távozz tőlem, Sátán (in medias res)

-Senki nem kért arra, hogy maradj.
-Senki nem kért arra, hogy gyere.

Ha még két percig ott áll, a lelkét veszti. Pedig már ígyis rongyosra morzsolta az élet. Foltos, megsárgult, elhasznált anyag lett, mi egykor patyolat volt. Ami akkor fátyol, most dunna súlyra nőtte ki magát. Meg akart fulladni. A szavaktól, a helyzetektől, amik az élet szmogjaiként nehezedtek rá. Nagyon félt. Sosem hitte volna, hogy ilyen közel kell szembenéznie a legbelsőbb félelmével. Az meg csak vigyorog, nyálat csorgatva, hogy -Megvagy, hát megtaláltalak-. A fülében lüktetett a vér. Akárhova lépett, gödröket talált, falakkal elválasztott tereket, labirintust. Menekült volna, ha van hová. De a vörösen izzó Rémség a nyomában volt. Mindig fut előle, világ életében ettől rettegett a legjobban. Tudta, hogy nem ússza meg, hogy egyszer tényleg eljön a nap, amikor farkasszemet kell nézniük. Mert ez is kísérte mindenhová, ahogy a kedvenc farmerja 15 éves kora óta.

Nem vette le róla a szemét. A Vörös Rémség csak úgy izzott a maga rettenetességében. Tudta, hogy túl kicsi ez a lány ahhoz, hogy ellenálljon. A lány még magára is varratta, szinte bélyegként, pedig még a hideg is kirázta tőle. Bátor, aki a félelmével villog. És tényleg bátor volt. Sámlit húzott a Vörös Rémség elé, leült. Reszketve húzta meg magát, percek kérdése volt a mindent elsöprő fájdalom. Még a gondolatától is irtózott, hogy mélyre kell ásnia lelke legsötétebb bugyraiba. A Vörös Rémség otthonába. Az Emlékek földjére. A Felidézés hazájára. Ahol minden előkerül.

Folyt a nyála a Vörösnek, megkaparintotta a lányt. A karmai közt tudta. Úgy rángathatta, mint egy marionett bábut. Felnyitotta a lelkét, az elméjét, és a felismerés szélviharként söpört végig a lányon. A Vörös nem viccelt. A lány az emlékei minden egyes részletét újraélte. Amivel egyszer már megbirkózott, most újra a földre lökte őt. Felelevenedtek, amiket már rég elfelejtett. A saját maga elleni harcban sem győzött. Dagonyázott a vereségeiben. Mocsárként húzta le a csalódás. -Az emlékek sosem halnak meg- suttogta remegő hangon. Ha valami fájt neki az életben, akkor ez az volt. Szembesíteni mindazokkal, amiken csak hosszú idők után tudott túllépni, a legkegyetlenebb embertelenség a világon. De a Vörös nem válogat. Tálcán rakta a lány elé az összes részletet. Zokogva kapkodott a lány, hogy minél hamarabb átessen ezen a szívtelen kínzáson. Filmszalagként pergett le előtte minden, amit egyszer már lenyelt és megemésztett. Most visszahányta egyben az egészet. A mellkasa majd szét szakadt, olyan nyomás volt rajta. Mikor is a Vörös higgadni kezdett. Látta azt az elgyengült testet, aki ott kuporgott a sámlin, minden reményét, minden büszkeségét, mindenét elvesztve. Rakott volna elé jó emlékeket, de ezek után már hiábavaló volt. A lány felállt, elindult, és most az egyszer a Vörös nem eredt utána. Összetörve sétált a lány az első fényes utca felé, mindegy volt neki, mi vár rá ott, csak el innen. A Vörös távolról figyelte az egyre kisebbedő alakot. És akkor történt, amit se a lány, se a Vörös nem gondolt ezelőtt: a lány visszafordult, és bár szétzilálva, izzadtan, kimerülten, de rámosolygott a Vörösre. Mert az egész kálváriának oka volt. A lány életében először hálás volt az emlékeinek. És a Vörös megintcsak jól időzített. Egyébként hogy találta volna meg a lány a fényes utcát?

38/Én sem vagyok

Szakadékkal teli a táj, szél töri a csendet,
Ülj le kérlek, most kell mély levegőt venned.
Fatáblára fehér papír, rajzoljunk egy jövőt.
Magas dombon kislányt ülve, reményeket szövőt.

Kékkel fessél égboltot, vágyj a magasságba
Méterekkel feljebb minden más a madártávba
Mert ki fentről kicsi, még túl nagy szíve lehet,
Minden egyes nyíló úton büszkén végigmehet.

Pirossal fess mosolyokat, mi aranyozza napunk
Emberséget, törődést, mik megnyitják a kapunk.
Elfogadni egymást és mellőzni a dacot
Bárdot dobva, békét kötve elkötni a harcot.

Fess sárgával napsugárt, mely a kedvünkért tüzel
Szerelmünknek lángjából mért mindig Te tűnsz el?
Nyújtsd a kezed, én most is melletted vagyok.
Bár oly sokan beszélnek, de mindannyian vakok.

Túl vizezett ecsettel mosolyogva sírást
Az ember meg amott egy jókora sírt ás.
Fejfára meg kormos betűk, dátumok és nevek,
Rossz emlékek, nyílt törések, mit az ember eltemet.

Mindannyiunknak vannak nehéz, nagy puttonyai
Sebek, rágalmak, kövek, szerelmünk szavai.
Fesd ezt meg feketével, lyukaszd át a lapot
Nyílj ki te is végre, úgy mint a kiskapud.

Azt mondják a zöld az nyugtat, én meg hiszek nekik.
Tárd ki karod, állj ki míg bírsz, ahogy erődből telik.
De mikor már nem lesz szíved az ember fiára
Jóságodnak, türelmednek, s mindennek hiába.

Akkor végy majd új lapot, fess majd egy új jövőt
Vagy akár a kislányt ülve, a reményeket szövőt.
Csak élj, mert élni igazán csak élve jó
Hagyni, hogy elsüllyedjen a meglékelt hajó.

Szentjánosbogárként őrzik álmodat az őrangyalok,
A tegnap határán oltárunk fényesebben ragyog.
Hunyd le a szemed, álmodj egy sokkal jobb holnapot,
Te sem vagy már, és én sem vagyok.

37/Összefüggések

Picivel több, mint egy évvel ezelőtt jöttem ebbe a városba. Csak nézek ki az ablakon. Megint eltelt egy év. Emlékszem, 2013 májusában is ugyanígy tettem, csak éppen 250 kilométerrel arrébb. Otthon. Mondtam is magamnak, örökké nem eshet. Plédbe bújva ültem az ablak előtt és elképzeltem egy sokkal jobb világot. Valahogy mindig én voltam a világmegváltós csaj. Akinek a minden az kevés. Mert én soha nem kerestem semmi olyat, ami létezik. Mindig azt mondtam, tudjátok srácok az a plusz, az kell nekem, olyan teljesen más, olyan hasonlíthatatlan, ami eddig még nem volt, aztán néztek rám nagy szemekkel, egyszer még pont Zsuzsa volt az, aki töri órán a képembe vágta: itt mindig minden ugyanolyan. Aztán hosszasan magyarázta, én meg úgy voltam vele, ami két mondatnál hosszabb, az hazugság. Kinevettem, persze, hogy kinevettem, mondom én voltam a világmegváltós csaj. Aztán akkor májusban jöttem rá arra, hogy lelkesen süllyedek.

Kapaszkodtam az ágyamba és nem akartam elhinni, hogy igaza volt Zsuzsának. Elhasznált szavakhoz ragaszkodtunk elhasznált emberektől. Már rég üres terekre mondtuk, hogy a miénk. A nem létező lehetőségekben hittünk. Összeragasztott barátsággyűrűket viseltünk az ujjunkon. Sört ittunk minden pénteken egy szétfoszlott társasággal. Kitört hegyű ceruzával rajzoltunk. Kiteregettük a száraz ruhát. Órákig szívtunk leégett csikkeket. Hintáztunk a játszótéren, ahol csak mászóka volt. Egy képzett világba ragadtunk. Egy kényszerképzettbe. Akkor, azon a májuson döntöttem el, hogy rábólintok arra, amit annyira utálok. A fővárosba költözök. 

Hideg zuhanyként ért mindenkit. Sosem fogom elfelejteni anyám könnyes pillantását azon a szeptember 28-ai, kora hajnali napon. Akkor nem sírtam, csak utána fél évig. Az egész életem belefért egy kis tranzitba. Mindenem, amit 21 év alatt kaptam, vettem vagy összegyűjtöttem. Egy tranzit. Ennyi egy élet. És milyen érdekes belegondolni, hogy egy teljesen új élet kezdetéhez csak 250 kilométer és egy nagy sóhaj kellett. Meg pénz, mondaná apám. De tudtam, hogy ő ezt úgyis megoldja. Mindig mindent megold. Apám erős ember, de amikor az új lakásom ajtajában álltunk elbúcsúzva egymástól, ő is elgyengült. 

Emlékszem, elsőként az erkélyre mentem ki. Ott álltam egy teljesen ismeretlen városban, egy ismeretlen lakás balkonján a szinte ismeretlen emberekkel. Szívtam magamba a szmogot, amit azóta se tudok nagyon megszokni. Arra gondoltam, mit keresek itt. Mi a szart keresek itt? Másvilág az, vigyázz magadra, itt vagy otthon, mondták a többiek, de én nem hittem nekik. Adjatok időt, és itt is otthon leszek. Aztán instant levesek, kész pudingok, tartós tej. Tényleg minden más volt. Életem egy nagy része a tömegközön zajlott. Három perc unalom, amíg a metró megjön. Látni egy csövest, ahogy a bokorba szarik. Nadrágot cserélni, mert átázott a papírpohár a kávétól. Feltérképezni az Ismeretlen Várost. Mézet könnyezni. Könyvesboltokban keringeni, holott sosem volt pénzem. Lopva kiolvasni egy-egy mondatot egy új könyvből. Megalázkodni, engedelmeskedni, elfogadni, ahogy eddig sose. Ilyenekkel telt el. 

És eltelt egy év és 5 hónap. Annyira nem vettem észre, hogy így megy az idő, mint ahogy azt sem, ha ékezet nélkül írok. Egyszerűen megszoktam. Megszoktam az időt. Hogy minden hónapban egyszer hazamehetek, hogy meddig tart egy munkaidő, hogy meddig van nyitva a sarki kisbolt, hogy mikor kezdődik a sorozatom, és hogy hány percenként jár a 75-ös. Hogy fényvillanás alatt válunk felnőttekké. Apám azt mondta, most még csak eljátszom, hogy felnőtt lettem, és valahol igaza is van. De apám is így kezdte. Próbálgatta a képességeit, feszegette a határokat, kereste a lehetőségeket. És mégis az egyik legjobb ember lett a világon. Mindenki így kezdi, ahogy én. Mert az új élet egy anyatigrist szakít fel bennünk. Egy harcoló, küzdő, kitartó anyatigrist, aki sohasem áll le. Akit sohasem lehet leállítani. Aki ha nehéz is, erején felül csinálja tovább. Ha viszont könnyű, akkor hálát ad és megbecsüli. Mert igazából ez a két dolog határoz meg minket. A türelem, amikor semmink sincs, és a hozzáállásunk, amikor mindenünk megvan.

36/Végetnemérő

Megkopott faasztal. Elhasznált papír. Takaróba font testek. Hideg lakások. Koszos szőnyegek. Félhomály. Száraz kenyér romlott teavajjal. Harmadnapos sör. Lecsúszott lepedők. Kötött pulóver. Átázott zokni. Egy üveg föld. Ágak. Elérhetetlen tükrök. Lábas, amire felállsz. Kifogyott tollak. Sosincs gyújtóm. Instant kávé. Parfüm. Fekete blézer. Rúzs. Néma kutya. Beragadt liftek. Vizes csempe. Rohanás. Égő fül. Szidnak. Ránézek. Mosolyog. Szeretlek. "Szeretlek". Tetteket, ne szavakat. Füttyszóra táncolás. Marionett. Teszkós szatyorba kidobott idők. Vér. Panda. Vizsla. Lecsukott szemek. Rémálom. Bivaly. Valóság. Gumicsizma. Tél szaga. Üres ablakok. 16 óra. Tetoválás. Csak még egyet. Mézeskalácson B betű. Megolvadt csoki. Megfagyott emlékek. 87 oldal. Pillanat, lélegzem. Szőr. Ctrl-Alt-Del. A csodabakancsom. Önmagam. Hálózsák. Remegés. Idegen. Vaksötétben kislámpa fénye. Egy gomb. Spirál. Ringó tenger. Együtt felejtés. Kavicsok. Egy pici kéz. A nagyonzöld zöld. Barna herceg fekete kutyán. Felmászni egy lépcsőn. Szellőztetés. Eltévedt pillangó. Egy domb. Kihajított műanyag doboz. Díszkútban fürdő cigánygyerekek. Műfű. Érzelmi barangolás. Kazetta. Áramtalanság. Nyitott ajtók, zárt kapuk. Fuss. Nyári napon fényes utak. Feltört sarok. Osiris. Engem szeretni, mást csókolni. Cserpes. Duna partnak hanyatt. Madártej. Fecske. Hámló bőr. Kérges tenyér. Polaroidok.

35/A kis fekete lány

... Ott állt tegnap is abban a kereszteződésben, ahol minden nap eljárok. Talpig feketében volt, haját ide-oda fújkálta a decemberi szél. Úgy fújta a füstöt, mintha az élete múlna rajta. Most sem nézett fel, csak meredt maga elé. Látszólag semmiben sem különbözött a több ezer másik embertől. Ha csak nem figyeli őt valaki már napok óta úgy, mint én. Arcát pirosra csípte a hideg, nyakát puha kámzsa fojtotta, vállán nagy táska lógott. "Miért nem áll beljebb ez a lány, hát életveszély, ahogy ez közlekedik, vár valakire vagy mi a fenének szobrozik itt megint, nem hiányzik otthon vagy ez egyedül él és úgysincs miért hazamennie, meg különben is, menjen már innen, hát mindenkit feltart." - pár méter ellenére is szinte hallottam, ahogy az elé álló villamos vezetője öregesen morgott. De a fekete lány nem mozdult, kitartóan állt pálcika lábaival. Kétségbeesetten pislogott és zihálva vette a levegőt. Szűrőig szívta már legalább a huszonötödik cigijét. Én nem láttam máshogy, mint egy zokogó kisgyereket, aki sajgón lüktető szívét tartotta a kezében, kitéve azt a szmoggal telt téli hidegbe, mindenki szeme elé, és akire nem hogy rá sem néznek, inkább kikerülik, jobb esetben fejéhez vágnak egy fém százast, vagy odaköpik, hogy "Tedd vissza, majd begyógyul". Egy reményvesztett, kapálózó kisgyereket láttam, aki fuldoklik az emberi savanyúságtól, a metró torokszorító fülledtségétől, a mindennapok leskalpolt valóságától. Aki ha nem a szívét tartja a kezében, akkor egy vödröt, amibe belehányhat a sok mocsok miatt. Én ilyennek láttam. Láttam, hogy táskája egyre nehezebb, kámzsája egyre fojtóbb, a hideg még hidegebb lett. Duzzadt lába fáradtan fészkelődött csizmájában. Annyira útban volt, annyian botlottak belé, olyan sokan néztek rá úgy, mint a véres ingre. De a pálcikalábú fekete lány földbe gyökerezett, súlyai nem engedték szabadulni. Pedig ő minden nap úgy elszorítja az érzéseit, mint a zokni a bokát. Csak a sarki boltosnak tűnt fel rajtam kívül a kabátba burkolózó fekete lány. Ott kávézok minden reggel, valahogy mindig szóba jön. "Mert ez a pálcikalábú állandóan ott ácsorog. Mondja meg, hát mi baja van ennek? Reggel, még a nagy forgalom előtt már odaáll, este meg pont azzal távozik. Nem csinál az semmit, hagyja, hogy lökdössék a rohanó emberek. A Róka utcában lakhat valahol, tegnap arra láttam elmenni. Mindig mosolyog, de látszik rajta, hogy majd' el ég belülről." - magyarázta a boltos nagy meggyőződéssel. Mondtam is, hogy "Te hülye kis fekete lány, hát szedd már össze magad, nem vagy te olyan elveszett, mint ahogy azt gondolod, ha lepofoztak, hát pofozz vissza kétszer akkorát ha jól esik, fordulj meg és menjél haza, de soha többet vissza ne gyere, mert megszakad még az én szívem is a keserves kis arcodtól, aztán majd ketten állhatunk abban a kereszteződésben, ahol tegnap is álltál". Ugyanott állt ma reggel is, hetek óta húzódó szánalmam elől pedig már nem tudtam kitérni, ezért beugrottam a Gyorsba, hogy kávét vegyek a fekete lánynak. Gondoltam is magamban, jól fog esni neki ebben a hideg időben egy méregerős fekete két cukorral. Amikor odaadtam neki a kávét, nagy szemekkel nézett a fekete lány. Vörösre fagyott kezei hálásan fogták körbe a pici papírpoharat. Kérdeztem volna, de kérdeznem se kellett. Elég volt a szemébe nézni. Nyitott könyvként tárta elém a kis fekete lányt, a könyvbe pedig arany betűkkel volt beleírva: "Minden áldott nap kijövök ide. Nézem a rohanó embereket. Annyi ember szomorú. Egymást lökdösi a szomorú tömeg. De a nagy szürkeségben megbújó apró mosolyok hitetik el velem, hogy a bánat is csak egy állapot, ami ugyanúgy elmúlik. A szomorúság és a boldogság csak egy hajszálnyira van egymástól. Elég egy téli szellő, hogy átbillenjen. Ezek az utcai mosolyok, a könnyes telefonálások, a hidegtől átfázó ölelések, a sietség, de még a lökdösés is. Ez kell, hogy ne érezzem magam egyedül. Hogy nem az én szívemről van szó, hanem hogy mindannyian egy nagy szívdobbanás vagyunk, együtt dobogunk, együtt küzdünk, nevetve vagy sírva, de sosem egyedül. Az egyetlen hibánk, hogy nem figyelünk a másikra. Kikerüljük egymást, ahogyan a problémáinkat is. Nem kérdezünk, amikor szavak kellenének. Én azért jöttem ide, hogy érezzem a lüktetést. A város zaját. A benzinszagot. És arra vártam, hogy valaki észrevegyen engem, a kis fekete lányt, aki minden nap itt ácsorog egy üzenetként. Csak egy mosoly és egy fekete, két cukorral. Ennyi elég." Arra gondoltam, hogy azt a mindenit, te hülye kis fekete lány, szóval hát ezért állsz itt folyton. Te, aki nem kívülálló vagy, hanem pont hogy egy láncszem. Te furcsa kis fekete lány, aki mindenkit megszédített. Akit ha lökdöstek is kitartott. Aki akkor is mosolygott, ha mindenki bántotta. Akit a város monoton lüktetése éltetett. Ó, te erős kis fekete lány, aki hitt abban, hogy szeme egyszer valakinek elmesélheti a saját történetét, hogy ne sajnálják őt, hanem befogadják az üzenetet. Kis fekete lány, én sohasem láttam hozzád hasonlót. Te máshogy gondolkozó kis fekete lány, te édesanyák csodája, te árvák otthona, te szeretők lángja, te kis fekete lány. Útvesztők iránytűje légy, takaró annak, ki fázik, meleg simítás a gyámoltalannak. Maradj önmagad, kis fekete lány, akit azóta se láttam.