35/A kis fekete lány

... Ott állt tegnap is abban a kereszteződésben, ahol minden nap eljárok. Talpig feketében volt, haját ide-oda fújkálta a decemberi szél. Úgy fújta a füstöt, mintha az élete múlna rajta. Most sem nézett fel, csak meredt maga elé. Látszólag semmiben sem különbözött a több ezer másik embertől. Ha csak nem figyeli őt valaki már napok óta úgy, mint én. Arcát pirosra csípte a hideg, nyakát puha kámzsa fojtotta, vállán nagy táska lógott. "Miért nem áll beljebb ez a lány, hát életveszély, ahogy ez közlekedik, vár valakire vagy mi a fenének szobrozik itt megint, nem hiányzik otthon vagy ez egyedül él és úgysincs miért hazamennie, meg különben is, menjen már innen, hát mindenkit feltart." - pár méter ellenére is szinte hallottam, ahogy az elé álló villamos vezetője öregesen morgott. De a fekete lány nem mozdult, kitartóan állt pálcika lábaival. Kétségbeesetten pislogott és zihálva vette a levegőt. Szűrőig szívta már legalább a huszonötödik cigijét. Én nem láttam máshogy, mint egy zokogó kisgyereket, aki sajgón lüktető szívét tartotta a kezében, kitéve azt a szmoggal telt téli hidegbe, mindenki szeme elé, és akire nem hogy rá sem néznek, inkább kikerülik, jobb esetben fejéhez vágnak egy fém százast, vagy odaköpik, hogy "Tedd vissza, majd begyógyul". Egy reményvesztett, kapálózó kisgyereket láttam, aki fuldoklik az emberi savanyúságtól, a metró torokszorító fülledtségétől, a mindennapok leskalpolt valóságától. Aki ha nem a szívét tartja a kezében, akkor egy vödröt, amibe belehányhat a sok mocsok miatt. Én ilyennek láttam. Láttam, hogy táskája egyre nehezebb, kámzsája egyre fojtóbb, a hideg még hidegebb lett. Duzzadt lába fáradtan fészkelődött csizmájában. Annyira útban volt, annyian botlottak belé, olyan sokan néztek rá úgy, mint a véres ingre. De a pálcikalábú fekete lány földbe gyökerezett, súlyai nem engedték szabadulni. Pedig ő minden nap úgy elszorítja az érzéseit, mint a zokni a bokát. Csak a sarki boltosnak tűnt fel rajtam kívül a kabátba burkolózó fekete lány. Ott kávézok minden reggel, valahogy mindig szóba jön. "Mert ez a pálcikalábú állandóan ott ácsorog. Mondja meg, hát mi baja van ennek? Reggel, még a nagy forgalom előtt már odaáll, este meg pont azzal távozik. Nem csinál az semmit, hagyja, hogy lökdössék a rohanó emberek. A Róka utcában lakhat valahol, tegnap arra láttam elmenni. Mindig mosolyog, de látszik rajta, hogy majd' el ég belülről." - magyarázta a boltos nagy meggyőződéssel. Mondtam is, hogy "Te hülye kis fekete lány, hát szedd már össze magad, nem vagy te olyan elveszett, mint ahogy azt gondolod, ha lepofoztak, hát pofozz vissza kétszer akkorát ha jól esik, fordulj meg és menjél haza, de soha többet vissza ne gyere, mert megszakad még az én szívem is a keserves kis arcodtól, aztán majd ketten állhatunk abban a kereszteződésben, ahol tegnap is álltál". Ugyanott állt ma reggel is, hetek óta húzódó szánalmam elől pedig már nem tudtam kitérni, ezért beugrottam a Gyorsba, hogy kávét vegyek a fekete lánynak. Gondoltam is magamban, jól fog esni neki ebben a hideg időben egy méregerős fekete két cukorral. Amikor odaadtam neki a kávét, nagy szemekkel nézett a fekete lány. Vörösre fagyott kezei hálásan fogták körbe a pici papírpoharat. Kérdeztem volna, de kérdeznem se kellett. Elég volt a szemébe nézni. Nyitott könyvként tárta elém a kis fekete lányt, a könyvbe pedig arany betűkkel volt beleírva: "Minden áldott nap kijövök ide. Nézem a rohanó embereket. Annyi ember szomorú. Egymást lökdösi a szomorú tömeg. De a nagy szürkeségben megbújó apró mosolyok hitetik el velem, hogy a bánat is csak egy állapot, ami ugyanúgy elmúlik. A szomorúság és a boldogság csak egy hajszálnyira van egymástól. Elég egy téli szellő, hogy átbillenjen. Ezek az utcai mosolyok, a könnyes telefonálások, a hidegtől átfázó ölelések, a sietség, de még a lökdösés is. Ez kell, hogy ne érezzem magam egyedül. Hogy nem az én szívemről van szó, hanem hogy mindannyian egy nagy szívdobbanás vagyunk, együtt dobogunk, együtt küzdünk, nevetve vagy sírva, de sosem egyedül. Az egyetlen hibánk, hogy nem figyelünk a másikra. Kikerüljük egymást, ahogyan a problémáinkat is. Nem kérdezünk, amikor szavak kellenének. Én azért jöttem ide, hogy érezzem a lüktetést. A város zaját. A benzinszagot. És arra vártam, hogy valaki észrevegyen engem, a kis fekete lányt, aki minden nap itt ácsorog egy üzenetként. Csak egy mosoly és egy fekete, két cukorral. Ennyi elég." Arra gondoltam, hogy azt a mindenit, te hülye kis fekete lány, szóval hát ezért állsz itt folyton. Te, aki nem kívülálló vagy, hanem pont hogy egy láncszem. Te furcsa kis fekete lány, aki mindenkit megszédített. Akit ha lökdöstek is kitartott. Aki akkor is mosolygott, ha mindenki bántotta. Akit a város monoton lüktetése éltetett. Ó, te erős kis fekete lány, aki hitt abban, hogy szeme egyszer valakinek elmesélheti a saját történetét, hogy ne sajnálják őt, hanem befogadják az üzenetet. Kis fekete lány, én sohasem láttam hozzád hasonlót. Te máshogy gondolkozó kis fekete lány, te édesanyák csodája, te árvák otthona, te szeretők lángja, te kis fekete lány. Útvesztők iránytűje légy, takaró annak, ki fázik, meleg simítás a gyámoltalannak. Maradj önmagad, kis fekete lány, akit azóta se láttam.

34/Úton haza

Szenvedélyesen szerettem írni. És most azt érzem, hogy talán semmi nem volt még ennyire rémisztő, mint egy villogó kurzor.

Minden megváltozott. Egy kicsit túlozva olyan ez, mint mikor az akrobatának eltörik a bokája, hosszú, fájdalmas gyógyuláson megy keresztül úgy 4-5 hétig, de hát ez az álma, mindene a gerenda, és reszketve lép be újra a tornaterem ajtaján, hogy vajon csinálja-e tovább, vagy dobja el az életét, a sikereit, az elismeréseket. És ott áll a barna zománcos vasajtó előtt, amit annyira nehéz kinyitni, és csak áll, és azon mereng, hogy ez vajon a karma, vagy miféle földöntúli jel, hogy megsebesült, van-e üzenet ebbe az egészbe, vagy csak tudja be a saját bénaságának. Előre-hátra szambázik az öltözők előtt, majd belép a terembe. A reflektorok, a kikopott zsámolyok színe, a bordásfal szálkái és a gerenda, ami évek óta ugyanott áll rendületlenül, erőt adott neki. Hogy lehet bármilyen sérült, fájhat akármennyire, elveszhet akárhol, ő akkor is egy akrobata. Nem színész, nem tanár, nem adminisztrátor, de még óvónéni sem: akrobata. Hogy belebújhat akármilyen bőrbe, játszhat akármilyen szerepet, ő mászni tud jól és ugrálni és bukfencezni és levegőbe repülni. Majd odasétál szeretett gerendája mellé, nézi, nézi, megsimítja, leveszi a cipőjét - a zokni alól kivillan a bokasín - elrugaszkodik, felszáll a gerendára, de olyan kecsesen, mintha lepke volna, kiegyenesedik és végigsétál. Ez ő. Ez az ő terepe. És akkor, abban a pillanatban érzi azt, hogy nem is kíván semmi többet, csak had csinálhassa ezt élete végéig. Ez az élete. Szenvedett, megtört, sírt, könyörgött és imádkozott. De mindvégig megmaradt a hite. Így tudott újra önmaga lenni, így folytatta tovább azt, amit elkezdett, így kapta vissza a lelkét.

Nekem is ez kell. Farkasszemet nézni önmagammal, tudod, amikor még a hideg is kiráz, és hiába félek, hiába bizonytalan minden, hiába törtek meg pontosan 10 hónappal ezelőtt, hiába vették el majdnem az álmaimat és hitették el, hogy nem vagyok elég jó, ki kell állnom önmagam mellett. Lehet, hogy csak 10 hónapra rá, az is lehet, hogy borzasztó nehezen, de mankót adni a saját kezembe, hogy meggyógyuljak. Hogy visszakapjam én is a lelkem. Mert vissza akarom kapni a lelkem. Anya is megmondta: "Gyermekem, írd ki magadból. Régen is az segített.". Hát végül is ja. Ámen. 10 hónap síri csend után, szembenézve a legbelsőbb félelmeimmel, sebeimmel és megcsonkított zsigereimmel, újra írok. Hogy adjak, hogy segítsek, hogy hazataláljak.

33/Régi Eszter, új köntösben

na elmondom, honnan ez a butikszagú pongyola.

minden rendben. ezt úgy értem, hogy lassan kezdem felismerni a tükörképem a nagyvárosi kirakatban, sőt, már nem esek el a saját lábamban az utcán. kezdem felvenni az itteni ritmust, kezdem megszokni, hogy minden nap eggyel több hajléktalan ül a téren, már nem furcsa, hogy félni kell egyedül közlekedni este, és már teljesen hidegen hagy, ha szembe ül velem egy borult elméjű ember a villamoson. már nem tartom furcsának, hogy minden második tag vagy néger, vagy arab, vagy török származású, már tudok nemet mondani a szórólaposoknak, és most már én is ugyanúgy átmegyek a piroson, ahogy rajtam kívül a tömeg nagyrésze. tök jó, hogy itt minden térhez, sétányhoz, negyedhez tartozik valami bevásárlóközpont, mozi vagy pályaudvar, és tényleg tök izgalmas egy vidékről jött lánynak, hogy mindenhol kivetítők és hatalmas színes táblák vannak. mert hát mi ugye még annak is örültünk, hogy a Kelet Áruház fölött volt egy kontakthibás, vibráló, 60 éves bizbasz. van itt minden. függőágy bolt, flancos kávéházak... meg szerencsére olcsó kocsmák is. van olyan is, hogy Hajós András áll előtted a kereszteződésben. meg van bolt, ahol hatalmas, plüss unikornis fejeket lehet venni. meg itt valamiért nem csúszik a pláza csempéje. meg vízesés is van ám az áruházban - míg nálunk jó, ha néha-néha beindítják azt az egy szökőkutat a főtéren - . itt a százasbolt One Euro Market, és itt nem úgy mondják hogy "jösztök". szóval tényleg van itt minden. emberben városok, városban emberek. tűzpiros szalaggal átkötve adják oda neked Budapestet, hogy élj vele, ha tudsz. és te összeszorítva a fogadat, kulcsolva az ujjaid és nagy levegőt véve fogadod el.

a Marci apukája azt a tanácsot adta útravalónak, hogy bármit is teszek, mindvégig maradjak önmagam. hát próbálok ennek maximálisan eleget tenni. megmaradni a régi Eszternek, csak egy új köntösben. a régi Eszternek, akkor is, ha a profilomon lakhelyként már Budapest van írva Nyíregyháza helyett. megtalálni itt is a saját kis helyeimet. úgy ahogy otthon a Piros Házat, a Kossuth teret, a Szénát, a Rákóczit, a Csokit, a Sóstót, a Kertvárost, vagy éppen a 12-es buszt. majd itt is biztos lesz olyan, hogy a szomszéd mosolyogva köszön rám és hoz nekem sütit. meg egyszer biztos itt is kötnek majd valamihez. tudják, hogy ki vagyok, honnan jöttem, miért vagyok itt és mik a céljaim. egyszer biztos majd lesz olyan, aki itt is ismerni fog. és így belegondolva az az egészben a legdurvább, hogy hiányzik az a szakadt, leépült, oldszkúl Nyíregyháza, amit mindig is utáltam. hiányzik mindenki. hiányzik anya levese, apa illata, a Marcis beszélgetések, a Zolis sörök, a Ginás testvéri ölelések, meg a Dóris együtt alvások. hát srácok, na ti vagytok azok, akiket - lehet bármilyen Budapest - senki sem pótolhat.

és tudjátok miért tudom biztosra mondani, hogy önmagam maradok? miattatok. hogy amikor megkapom a szeretetcsomagot, üzenetben a szivecskét, vagy simán csak egy miujságot, akkor érzem, hogy ki vagyok igazából. hogy mit érek nektek, és legfőképpen, mit érek önmagamnak. úgyhogy ezúton üzenem nektek, hogy minden nap gondolok rátok egy csésze instant mellett, minden nap velem vagytok akkor is, ha nem vagytok velem. ó ti, szívem sebeinek befoltozói.

32/Megéri szeretni

mentális csomagolás. gyakorlatilag a nap 14 órájában ezt csinálom. a többiben alszok. olyan agyban zajlódó, gondolati bőröndbe való csomagolás, ami azt hiszem, teljesen normális dolog, mielőtt az ember Pestre költözik pár héten belül. a folyamatos "mégmitvigyekmagammal" érzés. és ilyenkor kutatok, keresgélek, felforgatok, csak hogy biztosan felírjak mindent az elméleti listámra, ami kellhet egy nagyvárosi élethez. körömreszelő és a zokninyulam. ilyesmik. pont ma történt, hogy a kezem közé került a Cosmopolitanes jegyzetfüzetem egy hasonló "keressükmegaztisaminincs" projektem folyamán. telefonszámokkal, dátumokkal, vonatindulásokkal, bevásárlólistákkal teleírt kis füzet, ami egykor számomra biztosan fontos lehetett. egy soron következő lap azonban mosolyra késztetett. a lap tetején a tizenhétszer átrajzolt Tennivalók felirat állt. ez már önmagába véve is nevetségesen gyerekes, ugyanis nem lehet igaz, hogy huszonévesen ilyen gyér állapotban legyen a rövidtávú memóriám, hogy cetlit kelljen írnom. olvastam tovább, a szabályosan egymás alatt felírkált, megcsillagozott, kipipált vagy kihúzott terveim.

*Vásárolni kell egy télikabátot.

*Megtanulni teát főzni.

*Visszaszorítani a napi kávébevitelem.

*Dolgozni Karácsony előtt, hogy legyen pénzem ajándékokra.

*Leszokni a piros körömlakkról.

*Idén is elmenni a Balatonra.

*Megbarátkozni a bohócokkal.

*Megtanulni újra, igazán szeretni.

ezek voltak a cetli adta nevetésem tárgyai. lássuk: visszagondolva, egy télen se fagytam meg, így télikabát pipa. anyukám egyik bemutató hadműveletének köszönhetően, a "mikró-Eszter, Eszter-mikró" megismerkedés után, a gáztűzhely elképesztően bonyolult begyújtását nélkülözve - ugyanis ezzel vannak problémáim - egészen iható teát vagyok képes összedobni pár óra alatt. a harmadik feljegyzést tanulmányozva is arra jutottam, hogy az eddigi koffeinbevitelemet is sikerült visszaszorítanom, így ezt is kipipáljuk. a Karácsony előtti diákmunka se maradt el, valamint megvettem minden haszontalan ajándékot, habár mindezekért nem sok kedvem volt hányást takarítani a Penny Marketben. piros körömlakk, idei Balaton - pipa. "Megbarátkozni a bohócokkal." túl hamar elvetettem a sulykot, mikor ezt leírtam. tehát még mindig nem vagyok eléggé tisztában azzal, hogy hisztérikus roham kap el egy bohóc láttán, így ezt a sort ki is húztam kapásból. kihúzásokkal és pipákkal övezve állt magányosan az utolsó sor, ami mellé egy vonás se volt rajzolva. se pipa. se satír. gondolom ez váratott magára. kimentem a konyhába és ma, augusztus 23-án, a fekete paxtollal egy szépen kanyarított, apró pipát biggyesztettem mögé. beteljesült. már képes vagyok önzetlen szeretettel, minden, másokból kiváltó reakciót mellőzve, önmagamat adva szeretni. csak Őt. senki és semmi mást. mást így nem is lehet. és ide jöhetne a "köszönöm, hogy vagy" meg az "ígérem, vigyázni fogok rád" sablon. de én csak ennyit mondok: szeretlek. és azt hiszem, ezzel mindent elmagyaráztam.

utópiszok: szóval agybéli pakolás, tárgyak és állapotok ide-oda pöckölése, meg egy kiló szeretet. na így kell elkezdeni valami újat!

31/Új jött

"Most valami új jön."

ezt a kitépett cetlit szúrtam fel a pici, pirosfejű gombostűmmel a parafatáblámra. és elhittem. gondoltam magamban, ez lesz a nyitánya a következő időszaknak. egyszerűen csak kitűzöm, és valami elkezdődik.

és most mesélek.

halkan élünk. te is. mindenki halkan él. csak úgy él. megissza reggel a feketéjét, megkeresi a zoknija párját, lehajtja az inggallért, munkába megy, hallgat, szív, hallgat, megint szív, halkan hazaindul, otthon párt szeret vagy nem szeret, gyereket nevel, vagy csendben leül. másnap folytatódik. és te, mint a legtökéletesebben eljátszott gyilkos, aki izzadtan áll lesben és vár az áldozatra, úgy látod tisztán magad előtt a szürke holnapod. "Had jöjjön!" - jelented ki vállat vonva, majd beletörődve hozzáteszed: "Úgysem változik semmi.". tessék megnézni a tipikus emberi viszonyulást. ismétlem: úgy-sem-változik-semmi. mert halogatjuk. mert kifogásokat keresünk. mert gyávák vagyunk. mert becsukjuk a szemünket. mert hazudunk magunknak. mert elhisszük, hogy gyengék vagyunk. mert mindig befogjuk a pofánkat. mert amikor tennünk kéne valamit, rettegve elbújunk. mert ha a lustaság fájna, mi ordítanánk. mert mindig megmagyarázzuk, hogy miért nem érjük el. mert dagonyázunk a saját vereségeinkben. mert döglünk a tévé előtt, még akkor is, ha már nyakig benne vagyunk a szarban. mert sosem lépjük át a határainkat. és mert feladjuk. jó reggelt kívánok, de magunk erejéből lettünk senkik. aztán egyszer csak tépsz egy fecnit, és ráírod, hogy "Most valami új jön". jönni fog. egyetlen cetli képes megváltoztatni a gondolkodásod. és amikor már teljesen letettél mindenről, na akkor lép be az életedbe valaki vagy valami. akkor jön a változás. ha hagyod. hirtelen, nem számítva rá, csak jön. ha elkapod, a tiéd. ha elengeded, a másé. de az a valami - vagy Valaki - valakinek a változása lesz. onnantól kezdve mosolyogva alszol el és mosolyogva ébredsz. kinyitod a szemed, hogy láss. megcáfolod, hogy gyenge lennél. elérsz. de legfőképpen felállsz a szarrá ült foteledből és elkezdesz építeni. mindegy, hogy mit és hogyan. csak csináld. én is ezt tettem. kiléptem a gyepes komfortzónámból, felülkerekedtem önmagamon, és hagytam, hogy tengeni is úgy tengjek, ahogy más élni se tud.